Pétanque:... Az Iszlám Állammal való összevetés röhejesen buta.
Emzéperiksz: Már miért is volna "buta" összevetés? Ön itt folyamatosan azon rugózik és szörnyülködik, hogy a közel-keleti háborús konfliktusok elől menekülők tönkreteszik Európát. Miközben én is osztom azt a véleményt, hogy Európa jövőjére nézve ennél sokkal nagyobb veszélyt jelent az elhamarkodott módon az EU-hoz csatlakoztatott egyes kelet-közép-európai államokban végbemenő határozott visszarendeződés és a posztszovjet "state-capture" rendszerek kialakulása, amely az elmúlt öt év során a diktátor hatalmi-gazdasági rendszerének a legnyilvánvalóbb példája. Az különben tök "vicces", hogy itt aggódik valamiféle európai birodalom nemlétező "veszélye" miatt, közben pedig eszébe se jut aggódni a valóságosan létező orosz imperialista törekvések kapcsán, mi több, a megosztásai jelentős része tényszerűen vagy orosz pénzből fenntartott propagandaoldalakról származik, vagy azokat idézi, vagy olyan véleményt fogalmaz meg, ami akár a jelenlegi orosz "mainstream" propaganda tükörfordítása is lehetne. Amúgy meg őrült és veszélyes gondolat a XIX. századi - romantikus és kora kapitalista - nemzetállam fenntartása, a félfeudális Magyarországon pláne.
P: Még őrültebb és még veszélyesebb "XIX. századi - romantikus és korakapitalista – nemzetállam" –nak minősíteni a jelenlegi Magyarországot, és liberális frázisokat hangoztatva a birodalom "nagy szent fenekébe" omlani.
MZ:Hol itt a liberális frázis? Én e nemzetállam gondolatát minősítettem romantikusnak és kora kapitalistának. A globalizáció és az imperializmus minden kritikája erről szól.
P:A liberális frázis a minősítésben van. Nem hiszek az európai birodalomban, főleg nem úgy, ahogy Frau Tánti gondolná. Az önrendelkező, egymással együttműködő helyi és nemzeti közösségek Európájában hiszek.
MZ:Én nem állítottam, hogy az európai birodalomban hinnék. Csak azt tudom (nem hiszem), hogy az imperializmus kihívásaira a "bezárkózás a nemzeti hagyományba" (észak-koreaiul Dzsucse) nem vezet sehová. Még az is lehet, hogy nem tudok megoldást, nem is kínálok, csak töprengek az alternatívákon. De az internet és a műholdak korában a szögesdrót szart se ér.
P: A szögesdrót legfeljebb annyit ér majd, hogy az országutjaink használhatók maradnak, és a migráns probléma megoldásában nem leszünk egyedül. Sztenderd megoldás nincs is, csak elvek lehetségesek. A nemzeti önrendelkezés feladása vállalhatatlan. Arra kérném, ne tulajdonítson nekem olyan kijelen téseket, amiket nem tettem. A nemzeti önrendelkezés egyáltalán nem merülhet ki anakronisztikus gesztusokban. Sőt. Amiről Ön beszél, olyan korszakban történt, amikor az ország éppen feladta nemzeti önrendelkezését, hogy még egy világháborút veszíthessen el a németek oldalán. Ma viszont olyan korban élünk, amikor nagyon is tisztázásra szorul a hazaszeretet, hazafiság fogalma, ennek korszerű tartalma. Meg kell fogalmazni – összhangban a többi európai néppel. Eljött annak is az ideje, hogy szomszédjainkkal kölcsönösen előnyös formában rendezzük viszonyunkat. Ilyen elveket kell elfogadtatni és ilyen alapon álló együtt működést megvalósítani. Valamiféle kárpát-medencei konföderáció a fejlődés útja lenne, az Európai Egyesült Államok - az elmúlt években kifejtett pre - misszák alapján - nem. Az számunkra a legrosszabb lenne.
MZ: Uram, mert az adatai, amiket korábbi hozzászólásaiban emlegetett, nem első kézből valók, nem hiszem, hogy egy sok ezer éves kultúra örököseinek 90%-a írástudatlan, ráadásul tudomásom szerint az értelmiség menekült elsősorban Szíriából, őket üldözi Asszad és az IS - túloz. Ami pedig a Kancellár asszonyt illeti, egy politikus mindig a szél szerint vitorlázik, egy államférfi (nő), pedig, ha kell, szembe is.
P:Ne tereljen, kérem, ezek hetvennél több országból érkeztek Bangladestől Nigériáig és Marokkóig, a szírek aránya – ha minden útlevél valódi – legfeljebb huszonöt százalék. Az "értelmiség menekült Szíriából" liberális propaganda- marhaság. A németek szerint számra legtöbben az afgánok vannak, akik közt az írástudatlanság aránya kb. 57%. A Kancellár nem államférfi (nő). Nyomokban sem.
MZ:Ezt hagyjuk az utókorra. Hitlert a saját idejében többen tartották államférfinak...
P:Kívánom magunknak, hogy nyugodtan várhassuk azt az utókort. Legyen ez a végszó... A munkahelyi karriert a magánéletemben nem kísérte szerencse. Pesten, mivel felköltöztem vidéki szüleimtől, nyomasztott az egyedüllét. A kollégák kedvessége mellett egy komoly kapcsolatra vágytam. Az ominózus cikk előtt ismerkedtem össze Zoltánnal. A Testnevelési Egyetemen végzi a szakedzőit, még sportol: kézilabdázik. Ahogy a munkahelyet, úgy ezt a kapcsolatot is Bolla Jutkának köszönhettem. (Miután sorozatos internet-társkeresős javaslatait detronizáltam, elrángatott egy kimondhatatlan nevű budai diszkóba szórakozni. A ricsaj és a belőtt kandúrok próbálkozásai ellenére szokatlanul jól sikerült a buli: fertályóra múlva kiszúrtam magamnak egy csinos, sportos alakú fiút, aki percnyi heves szemezés után odajött hozzám és Németh Zoltán néven mutatkozott be. A szívem majd kiugrott a helyéről: szerelem, első látásra! ) Az együtt töltött napok a legszebb emlékeim: a nagy beszélgetések, a séták a zsongó belvárosban, túrák Hűvösvölgybe, Szentendrére, a Budai-hegyekbe. Hihetetlen, álomszerűen giccses szerelmi történet, sajnos csak múlt időben. Sokat megtudtam Zoltánról, ő is rólam, nem voltak titkaink, ám úgy alakult, hogy a politikáról, sohasem beszéltünk. Fogalmam se volt, érdeklik-e egyáltalán ezek a dolgok? Ma már tudom, az Árpádsávos kitűző mi célból lapult a zsebében. Eljött a nap, mikor paprikavörös arccal állított be az albérletembe, s az étkezőasztalra dobta a konzervatív Hírlap számát. Már a szerkesztőségben olvastam online, a háromdombi események nemzetközi visszhangját taglalta. Nem győztünk csodálkozni a kollégákkal az arcpirító cinizmuson: azután estek nekünk dörgedelmes nemzetvédő szózataikkal, miután a CNN leadta Rozner Tóni videofelvételét – hetekkel az eredeti anyag flekkbéli publikálása után! Nem értettem Zoli felháborodását...
– Ti írtátok azt a cikket? – nehezen türtőztette magát, lassan formálta a szavakat.
Amikor bólintottam, átszakadt türelmének gátja.
– Mit képzeltek, liberális újságírók? Nem gyaláztátok eleget ezt a népet? Nem elég, hogy a migráns horda miatt nácizza a világsajtó Magyarországot? Ha annyira szörnyen érzitek magatok, miért nem költöztök a Tánti szoknyája mellé? Ott megtudnátok, mit jelent a sajtószabadság, rasszista gyűlölködés!
Ezekkel vagy hasonló szavakkal kezdődött a vitánk. Mindketten csöndes, szelíd emberek vagyunk, mégis percek alatt hajba kaptunk és röpke fél óra múlva kiderült, halálos sértések riposztjai után, hogy örökre elvállnak útjaink...
Újabb mélypont volt ez az életemben. Ma sem tértem teljesen magamhoz a sokktól.
Bolla Jutka persze idealista álmodozónak tart. „Felejtsd el azt a bugrist!”– mondja. Nem tudom, miként csinálja, de úgy váltogatja a férfiakat, mint más az alsóneműit. Az elve: a szerelemben csak a szex számít, meg a permanens változatosság, ami nemcsak gyönyörködtet, hanem fiatalít is! Modern, felvilágosult nő.
Hiányzik Zoli halk becéző hangja, játékos simogatása, gyengédsége: a társ, akivel össze akartam kötni az életemet. Augusztus vége máskor igazi uborkaszezon, a szerkesztőségben alig lézengenek néhányan, s akik előfordulnak, azok is használhatatlanok. Ám az idén máshogy rendelte a sors. Pest a háborús menekültektől hangos – kivált a Keleti pályaudvar környéke. Bolla Jutka hozta a fülest a Menedékes ismerőseitől: délen komoly incidens készül. Szomory főszerkesztő nekem adja a sztorit. (Tamás – a mindig rettenthetetlen Molnár Tamás – csak árnyéka önmagának. Amióta szakított Tímeával, a dögös színésznővel, tőmondatokat lehet csak kihúzni belőle.
Rozner Tóni – és még páran – erősen isznak, állítólag mentolt az izzadás ellen.) Egyedül indulok a lap által bérelt Opellel. Judit javaslatára az M5-öst elkerülöm, a híradások szerint menekültek gyalogolnak rajta a főváros felé, veszélyes arra az utazás. A legjobb, ha lemegyek Bajáig, s a Türr István hídon kerülővel indulok Röszkére. Földvár után elhagyja a főút a Duna vonalát. Semmiben se különbözik a Mezőföld déli része a nagytestvértől, az alföldi tájtól: csupasz sík vidék. Nyomott a levegő, közhely, de vihar előtti a csend. Felgyorsítom a kocsit. El kéne Paksig jutni az égiháború előtt. A lehalkított rádióból Roy Orbison California Blue-ja szól. Ez andalíthat el, hogy későn veszem észre a szél korbácsolta homokörvényt, ami átszáguldva az aszfalton nekicsapódik a szélvédőnek. Mintha a törhetetlen üveg se lenne akadály, millió porszemcse tűszúrását érzem a bőrömön. Dörögni kezd az égi tüzérség. Nyakamon a vihar. Nem tudom miért, az Óz című mesefilm tornádó jelenete ugrik be. Fékeznék, hiába, elerőtlenednek a végtagjaim. Összesűrűsödik a levegő, s egyre szilárdabbá válik! Mintha selyemfüggönnyel takart nyíláson haladnék át, érzem, ahogy a mindent kitöltő anyag végigsiklik a bőrömön. Dübörgés, majd ködkürt nyújtott harsonája hasít a fülembe; amint a dörgés távoli zengéssé csitul, elveszítem a testem felett az uralmat. A teljes érzéketlenség ellenére tudom, hogy zuhanok valami sötét térben, s mire megszokhatnám, feloldódhatnék abban a nirvánaszerű létben: vakító szín és fülsiketítő hangrobbanás kíséretében kibukfencezem – nincs jobb szavam rá – egy puha fűvel borított tisztásra.
Magasságos! Karamboloztam! – ez az első gondolat. Mikor kinyitom a szemem, megnyugszom: egy karcolás nélkül fekszem a galambszürke égbolt alatt.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése