„A szerelem nem múlik,
mi hagyjuk el”,
fűszálat ropogtatunk és
csodáljuk magányunk gyönyörűségét
összeboruló fák alatt.
Banka mellém ül,
tölt egy kicsit a sörömből:
„Vannak dolgok, amiket
egyszerűen nem bírsz
végig csinálni”.
Vannak,
akiknek most tágul a világ –
Test a testben köszönt ránk a reggel,
ordítva préseljük összébb és összébb az időt-
„Ne bánd!
Ezt a hangaszálat
Neked adom!”
Minden lépésünk
megöl egy kutyatejet.
„Te tudtad, hogy
a tegnapunk múlt?”
Ártatlan rácsodálkozásban
bámuljuk törekvőn,
ahogy a tapasztaltak
a franciaágyaikat kidobálják
az ablakaikból
és szitkozódnak,
ha nem törik össze mindjárt.
A lokálguruk
mindent értő
magyarázó-kommentekben
ropják hozzá
önkelletőiket
és generációs
specifikum-mátrixokat
tákolnak
az értetlenségünkből.
Mi
magunk
vagyunk.
„Ezt a verset
Neked írtam.”
Karácsonykor megint
az utcán leszünk-
„Isten sír, nézd,
zokog az eső!”
Amott a járda szélén,
a babakocsiban talán
a mi gyerekünk gügyörész-
A busz eltakar mindent és
újra érezzük, hogy lépünk.
Máshol a Te országod.
Itt nincs miért élned!
Mindentudón
rám mosolyog:
„Tedd fel,
szomorú-tövises
koronám!
Most már a Tied -
A Jó Isten áldjon
legyen
örökkön Veled!” –
Emlékszel?
Itt tartana még?
A régvolt tengerek sója,
a folyók olajos kékje,
a nyári nyárfák izzó susogása,
a fenyvesek örökzöld
gyantaaromája,
a nyest nyomán járó halk tobozzizzenés? –
Ez az utolsó
tündöklő égi kék –
Banka int :
„ Itt az új játék,
vigyázz magadra!” –
Az alkony
rejtelmes fényeiben
most ő
a nagy bíborbuborék-
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése