Rozzant ér fut talpam alatt,
s
szelé ketté e várost.
Fürgén
csapó csíkhalak
alkotnak
még boldog párost,
miként
botladozó ősalak,
ki
keresi értelmét, de már most
gondolván
arra, mely halk salak
lész
vízcsepp által sárrost.
Őszidő
jő most hozzám,
simító,
mint fátyol beterít,
sárga,
bordó, boldog parám,
mit
éj csendje, mi feketít.
Erdőillat,
meddő arám
álomfilmet
levetít,
szél
hangja, mint síró anyám
támogat,
tép s nemesít.
Szépreményű
e múlt közeg,
borús
a jövő most bárhol,
felém
nyúló csontkezek
intenek,
mint égő jászol,
s
leboruló, halk fejek
– mind
egy éltet gyászol – ,
mint
falamon izzó égjelek,
testemben
láz léhán lángol.
A
csendet kérném – jöjjön most el,
kér,
sikolyszántott agyam várjon.
Ordítás
fut napmeleggel,
s
égett testem tüzét fájom,
szájam
helyén néma heggel
szó
érkeztét újra várom,
szakítom
szét, s vérfelleggel
ér
véget ez búvilágom.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése