Miranda már gyereknek is furcsa volt. Nem voltak barátai, lehetőleg elkerült minden társas megmozdulást, egyedül szeretett játszani a ház mögötti gazos, fás területen.
Csak Muki, nevű babája érdekelte, kopott volt és lestrapált, de szerette. Muki vele volt egész nap, még aludni is vele aludt.
Miranda alacsony növésű, vaskos kislány volt, seszínű haja vállig ért, kék szemének nem volt tekintete. Lehet, ez is riasztotta a többi gyereket, mert akire ránézett, hát annak rossz érzése támadt.
Volt szemeiben valami hüllőszerű és közömbös, valami időtlen és hideg.
Ha a körtefa alatt üldögélt Mukival, szemei mintha valahova a végtelen messzeségbe néznének, egy másik világba, amihez mintha több köze lenne, mint a jelenhez, amiben van.
Ilyenkor úgy tűnt, hogy a baba él. Nem mozdult, de érezhetően történt benne valami, ami megmagyarázhatatlan. A baba kényelmesen heverészett Miranda ölében, szemei ugyanazt nézték, mint a lányka, érezhetően részeseivé lettek valaminek, amit csak ők láttak.
A kislánynak éjszakánként megjelent az álmaiból már ismert hosszú lépcsősor, a gyerekszoba ablakpárkányától indult, és valahol a messzi csillagok között tűnt el.
Ezüstös, kékes fényben ragyogott, és látványa Mirandát csodálattal és boldogsággal töltötte el. Ilyenkor a baba is megelevenedett, odalépkedett az ablakhoz, megbűvölten nézte a ködökből épült csodát, és hívta Mirandát.
A kislány mozdult is volna, de nem tudott.
Minél többször jelentkezett a lépcső, annál tömörebbnek és fényesebbnek tűnt.
Egy augusztusi, csillagfényes, meleg éjszakán történt, hogy Mirandát a baba ébresztette fel.
Most, akkora volt, mint ő.
Kézenfogta, kisegítette a takaró alól, és megindult vele a tárt ablak felé.
A lépcső, az egész ablakot betöltve ezüst fényben ragyogott.
Felléptek a székre, és kiléptek a párkányra. Mirandát ellenállhatatlanul hívogatta az égi lajtorja.
A babával kézen fogva felléptek az első grádicsra, érezte, súlytalanná válik, és megindultak felfelé.
Egyre zsugorodott alattuk a táj, valószínűtlen játékvilággá törpült a minden, átélte a testetlen lebegés bódító szabadságát.
Csak Muki, nevű babája érdekelte, kopott volt és lestrapált, de szerette. Muki vele volt egész nap, még aludni is vele aludt.
Miranda alacsony növésű, vaskos kislány volt, seszínű haja vállig ért, kék szemének nem volt tekintete. Lehet, ez is riasztotta a többi gyereket, mert akire ránézett, hát annak rossz érzése támadt.
Volt szemeiben valami hüllőszerű és közömbös, valami időtlen és hideg.
Ha a körtefa alatt üldögélt Mukival, szemei mintha valahova a végtelen messzeségbe néznének, egy másik világba, amihez mintha több köze lenne, mint a jelenhez, amiben van.
Ilyenkor úgy tűnt, hogy a baba él. Nem mozdult, de érezhetően történt benne valami, ami megmagyarázhatatlan. A baba kényelmesen heverészett Miranda ölében, szemei ugyanazt nézték, mint a lányka, érezhetően részeseivé lettek valaminek, amit csak ők láttak.
A kislánynak éjszakánként megjelent az álmaiból már ismert hosszú lépcsősor, a gyerekszoba ablakpárkányától indult, és valahol a messzi csillagok között tűnt el.
Ezüstös, kékes fényben ragyogott, és látványa Mirandát csodálattal és boldogsággal töltötte el. Ilyenkor a baba is megelevenedett, odalépkedett az ablakhoz, megbűvölten nézte a ködökből épült csodát, és hívta Mirandát.
A kislány mozdult is volna, de nem tudott.
Minél többször jelentkezett a lépcső, annál tömörebbnek és fényesebbnek tűnt.
Egy augusztusi, csillagfényes, meleg éjszakán történt, hogy Mirandát a baba ébresztette fel.
Most, akkora volt, mint ő.
Kézenfogta, kisegítette a takaró alól, és megindult vele a tárt ablak felé.
A lépcső, az egész ablakot betöltve ezüst fényben ragyogott.
Felléptek a székre, és kiléptek a párkányra. Mirandát ellenállhatatlanul hívogatta az égi lajtorja.
A babával kézen fogva felléptek az első grádicsra, érezte, súlytalanná válik, és megindultak felfelé.
Egyre zsugorodott alattuk a táj, valószínűtlen játékvilággá törpült a minden, átélte a testetlen lebegés bódító szabadságát.
Az éjszakai ég vette őket körül, meg a fényes csillagok.
Kép: Kapolyi György alkotása
Miranda más világban élt, amely álmaiban mutatta be magát, s hatott rá mind erősebben. E vonzerő csak nőtt, mindenképpen többet ígérhetett, mint amennyi e földhöz kötötte a kislányt. Történeted meseként olvasható, amelyben - mint rajzod is jelzi - angyalok kísérhették a grádicson, Muki babájával haladót...
VálaszTörlésKedves Gábor.
VálaszTörlésSzámtalan tévhitem egyike, hogy a manuálisan zajló életed, csak, a benned zajló valóságos léted tokjának tapintható, vizuálisan értékelhető tokja.
(Na, ezt jól megmondtam...)
Bár, ha valaki, nagyon a belső világát éli csak meg, azt hívjuk elme kázusnak.
Megpróbáljuk, kizárólag humanitárius okból, elektrosokkal,"Gyógyszerekkel", jobb belátásra bírni, elvenni tőle saját világát, amiben ő, kiteljesedett.
Csinálunk belőle egy sivár tokot,kiirtani belőle minden zenét, rokkantá tudunk nyilvánítani.
Ez, ha úgy tetszik, a meg nem értés diadala.
Mert minden, nézőpont kérdése.
Köszönöm, hogy kommenteltél.
gyuri
Precíz munka!
VálaszTörlésKedves Tati
TörlésÖrülök a véleményednek. Köszönöm.
gyuri
A magány sok dologra képes, teremt magának egy másik élhetőbb világot, ahol az ember azt hiszi még sincs egyedül. Talán menekvés a valóság elől, olyan világba ahol fontos lehet. A többi ember pedig nem tudja követni, nem is érti. Ami történik vele meseszerű. Igazán tetszett a novellád. :)
VálaszTörlésKedves Ildi.
VálaszTörlésÖrülök a véleményednek.
Az ember, egy életen át, "Menekül", hite szerint előre, csak az a baj, hogy nem tudja merre van az arra. Így aztán, összevissza kapkod, rendszerint, magának ártva vele.
Köszönöm, hogy rám néztél.
gyuri