Kapolyi György: Dehogynem

Anyám, az álmok nem hazudnak…

És miért ne tennék?
Ez, egy kölcsönösségi alapon működő rendszer. Amire vágysz, és nem éred el, azt álmodban átélheted.
Amit meg megálmodtál, ahogy tetted, engedve szárnyaló, vágyaidtól űzött fantáziádnak, az, az ébrenlét  állapotában nem érhető el.
A vágyálmok, az általad lázasan űzött óhajok túlműködései, ami ébredéskor földhöz vág egy kicsit, mert még az álom bódulatában, de a valóságot is kezded érzékelni, aminek – finoman szólva, - semmi köze az álmodhoz.
Ezek, az eszmélés átkozottul nehéz percei, amik diszkréten beletaposnak az agyagba.
Hót fáradtan mászol ki az ágyadból, jó, hogy nem lát éppen senki, téged, a csalódás szobrát.

Eltűnt a kedves, aki kedves is volt veled, eltűnnek a virágok, a harsogó győzedelmi ének elnémul, amitől rád telepszik a vesztesek néma csendje, csak a lelkedre nehezedő ólomsúly, alig elviselhető nyomását érzed.

De fontos az álmodni tudás, mert egy menekülő útvonal, egy utolsó lehetőség, hogy megszabadulj a valóság szürke öleléséből.

Így aztán, az oda visszamenekülgetésből áll az életed, Hol az egekig emeled magad, hol meg csak úgy becsapódsz a valóság talajába, mint egy bomba.
Heltai szerint, „A bomba goromba”.

Az időd meg múlik, nem akarod, hogy elcsendesedjenek a lelkedben zümmögő rőzsedalok. az álmaid is kissé elkoptak, amúgy még vannak.
De a fakult álmok is sokkal többek a semminél, a valóság meg egyre racionálisabb, kíméletlen őszinteségével, rákényszerít az álmodni akarásra.

Hát akkor álomra fel!
Álmodj magadnak örök tavaszt, enyhe langyos szellőben ringatózó, illatos virágtengert, andalító muzsikát, a homlokod köré gyűlt pillangók koszorújában lebegjél, az öröklét csodáinak bűvöletében.
Mert a lét, a valóság és az álom egyvelege, egyik sem létezhet a másik nélkül.
Ha az egyik becsapna, kisegít a másik, és fordítva.

Szólt az angyal ordítva.

(Ennek nincs sok köze az elmondottakhoz, de sebaj, mindegy miket beszélek, ettől nem fog változni semmi.)



Kép: Kapolyi György alkotása