Elfogyott a szó... Gere Irénnek és Kelebi Kiss Istvánnak

Szidod magad, pánikba esel,

mindenütt közöny,

ma elindulnál, de járni képtelen

elméd annyi csapás sújt le rá,

meg kellene értened a XXI. századot,

internetet, adókat, a büntető cédulát

az autód szélvédőjén, a felszólításokat,

hogy fizess te, ha megörököltél egy nevet,

miközben a holt valahol egy másik dimenzióban

a szemedbe nevet és jobb neki ott, hiszed,

szétszáradt mára a kegyelet is, bele is szédülsz

annyira nem látod az utat, pedig nem fák borítják

az erdőt, csak papírhegyek, SMS-ek és csupán

mára csak egyet vágysz, nyugalmat, hagyjanak

már békén, de azok csak írják és mondják tovább,

de te ez vagy, egyedi, megismételhetetlen, mint

Kosztolányi is énekli, tudod, a sorsod magad választottad,

mégis kényszerpályán libegsz, a vonatok is kisiklanak

lassan a tavaszi hó alatt és megroppantak a sínek,

a váltókat sem állítja vissza senki, elszürkült az égbolt,

hamis a látótávolság, miként egyre halkabban és hamisabban

mondasz te is nemeket, elszomorít az agyvérzés rémképe,

és semmittevésed tesz emberré mégis, ezzé és nem azzá,

talán észreveszed még a szépet is, mielőtt rejtélyesen

távoznál minden szenzormotoros tevékenységeddel

együtt abba a rémségbe, mi mára nem lehet mássá,

csak kékké vagy rózsaszínné, ha úgy tetszik,

most értetted meg Picasso korszakait is, és még semmi sem

szakadt meg, s nincs itt a búcsú ideje, a bulinak sincs

még vége, a harangkötél a helyén áll, de mégis elfogyott a szó…