Jóska

             

A csengő élesen hasított bele a pihentető csendbe. Az asszony, aki ebéd utáni pihenőjét töltötte a lefüggönyözött szobában, megrebbent, nehézkesen emelte ki terhét a fotelból, s ment az ajtó felé. Mire leért a néhány lépcsőn, a vendég is odaért a kapuból hozzá.

            - Hogy vagy Jóska? Lassan már meg se ismerlek! Régen jártál felénk.

Valóban roppant ritkán, akkor is csak esetlegesen jött hozzájuk. Ha valamiért a gyámja erre küldte. Korábban volt itt dolgozni az apjával. Emésztőt tisztítottak. A legény az asszony látványától úgy meglepődött, hogy köszönni is elfejtett, és megdelejezve nézte annak terjedelmes hasát.

Valami érdekes változás ment végbe az arcán. A sóvárgásnak, a gyengédségnek fura keveréke, mintha valami régi emlék, egy ölelés, vagy simogatás idéződött volna fel benne.

Az asszony nézte ezt a cserzett ráncos, ápolatlan mosdatlan arcot. Figyelte a felemelt, de visszatartott, enyhén szólva mocskos kezet, és hallgatta, amint az rajongva makogja.

- Gyerek lesz, gyerek lesz!

- Igen, Jóska, gyerek lesz, és ha megszületik, megmutatom neked.

- Gyerek lesz, kisgyerek!

- Meg akarod simogatni?

Megfogta azt az igen erősen koszos kezet, és a hasára vonta. A kezét pedig rátette a kézre:

- Érzed, hogy mozog? Gyerek lesz!

- Lesz kicsi gyerek.

- Mért jöttél hozzánk Jóska? Mit szeretnél?

A vendég pislogva bólogatott minden szó után, úgy lökte ki magából lelkesen:

- Dózni. Vóna. Dózni. Kell.

- Jó volna neked olyan doboz, amiben a dohányt szokták tartani?

A másik csak bólogatott.

            - Az, az, dózni.

            - Most nem tudok adni, most nincs itthon dóznim. De kerítek neked, megígérem. Most kapsz egy doboz cigarettát, és később kapsz dóznit is. Jó?

            - Lesz dózni. Lesz. Hónap.

            - Nem Jóska, holnap nem. Aludj kettőt, aztán gyere el. Jó lesz úgy neked?

            - Holnap. Nem. Holnap nem. Alszol kettőt.

            - Jól van Jóska. Alszol kettőt, és lesz dózni.

Hosszú, nyújtott léptekkel elment ez a szerencsétlen figura, aki második ilyen rettenetesen buta fia az apjának. Amíg élt az öreg, gondoskodott róluk, de amióta nem él, gyámot neveztek ki hozzájuk. Egyik sem ért meg semmit, egyik sem tanult meg beszélni. Ráadásul ez itt az okosabb. Néha, ha erre küldik, benéz, kér valamit, de érezni lehet rajta, hogy leginkább törődést igényel. Ha a füle tövét megvakarná, talán még hozzá is dörgölőzne az árva. De hol árulják a dóznit? Egyáltalán árulnak ilyesmit, vagy csak egy öregember kezében látott olyat Jóska? Most aztán fel van adva a lecke.

Szerencsére itt az utcában él egy idős ember, attól meg lehet kérdezni. És kapott dóznit! Mondták, hogy maradt egy dózni valaki hagyatékában. Sikerült megszerezni.

Jóska két nap múlva megérkezett. Nem köszönt, csak sorolta: Alszol kettőt, lesz dózni. Alszol kettőt.

- Gyere hamar Jóska! Megvan a dózni! Meg is töltöttem neked dohánnyal. Nézd! Tetszik?

A fiú természetesen válaszra sem méltatta, nagy boldogan nyitotta ki a dobozt, némán nyugtázta azt is, hogy papír is került bele. Nagyon örült. Nagyon, nagyon örült. És megszólalt:

- Dútó van?

Természetesen öngyújtót is kapott, és hosszú ideig nem hallottak róla semmit.

                                                        *

Ez a falu nem éppen a szépségéről nevezetes. Kikövezett utcája csak egy van, a főutca. A többiben járda segíti át a sáron a gyalogosokat. Maguk a lakók elöregedtek, már minden munka nehezükre esik. Ezért aztán nagyon kevés ház előtt díszítik növényekkel a szabad felületeket.

Ebben az utcában is csak a kora tavaszi virágok vad változata sárgállik. A sarokig pedig hosszan elnyúlva elaggott deszkakerítés dülöng bágyadtan.

Az apró lány mindenhol megállt, ahol kidugta fejét egy pitypang, gondosan leszakította, s a többi mellé illesztette.

Anyja a járdán ballagott, és mindannyiszor megállt, ha a lányka virágra lelt. Tudta, hogy így soha nem érnek haza, de ez az idő az ő kettejük ideje volt, tehát nem veszett kárba. Ilyenkor megbeszélték mit mondott az oviban Melinda, Vivien vagy Anasztázia. Miről mesélt az óvó néni.

- Ebédnél azt kérdezte, tudom-e, hogy milyen levest eszünk most.

-          És tudtad?

- Igen. Krumplileves volt. És a krumplit is felismertem a levesben.

            - Nagyon ügyes kislány vagy. Büszke vagyok rád.

- Anyuka, honnan tudom én, hogy a pitypang, pitypang, a fű fű?

Én tanítottam meg neked. Mindennek a nevét tőlem, vagy apukától tanultad.

            - És te kitől tudod?

- Én is a nagymamától tanultam mindent.

A lányka ismét egy sárga virágra bukkant, a túlsó oldalon pedig megjelent Jóska. Hosszú elnyújtott lépteivel, előre görnyedő alakját tolta előre. Mintha semmi nem lenne rajta kívül a világon, csak ment.

Hirtelen bekerült a látókörébe a gyermek és az asszony. Megtorpant. Nézett feléjük meredten, majd megindult. Törtetett át a sáron, a járhatatlan úton, mint egy dömper, s érthetetlenül kiáltozott: Kislyány! De megnőtt! Kislyány, de megnőtt!

És szállt a boldogság, röpült a szeretet a kislány felé, aki nem értette, mi történik körülötte, de nem rémült meg ettől a csörtető figurától, hanem nyújtotta a karját Jóska felé. Benne a pitypang csokor, melyből szeretet áradt.

B.Újfalu. 2013-03-18