Szép Napot!

Sugárzik a szoba. Úgy látszik, minden örömöm, nyugalmam, várakozásom benne van ebben a napsugaras délelőttben. Az erkély felől is, az ablak irányából is árad felém a fény, a növényeimtől is tódul ide az elégedettség. Szinte hallani, amint magukba szívják a tavasz eme ajándékát, amint növekszenek, feldúsulnak, zöldebbek lesznek tőle.

 Ebben a szobában minden örül, minden elégedett, még a szőnyeg apró finom mintái is integetnek felém, miként a fotel azonos színű motívumai. Minden hozzáidomul ehhez a csodás fényhez.

Öröm költözött belém is. Örvendezem. Hiszen ismét hallottam valakinek a hangját, aki kedves nekem, ha csak pillanatokra is. Csak szép napot kívántunk egymásnak. Ennyi.

Nem tudom, hogy nézhet ki most, legutóbb két éve láttam, rövidke időre, de időnként, amikor meggyötör a kor, s a vele járó kór, örülök is, hogy nincs módunkban találkozni. Minek? Hogy elmondjuk, mi fáj, hol fáj, mennyire megvisel? Hogy a látványunk rég nem a régi?

Az idő igen méltánytalanul bánik el az emberrel. Mindenével, úgy ahogy van. Fájnak a mozdulatok, nehezül a járás, meggyötör a lélegzetvétel.

Zihálok, mire feljövök a második emeletre, összegörnyedek, s várok, amíg enyhül mellkasomban a szorítás.

Pedig mostanában nagyon ritkán vetemedem arra, hogy utcára menjek, hosszú útra nem is merészkedem, mert a lábam csak rövid sétákat engedélyez.

Szerencsére sűrűn találok padot útközben, rövid pihenőket tartok, utána ismét felkerekedem. Így jutok el a postára, boltokba, patikába.

Hogy mennyit futottam korábban Istenem! Mindig mindent gyorsan tettem, mintha lekésnék valamiről. Hatalmas erőbedobással tanítottam, szinte semmi idő alatt akartam megtanítani mindenkit mindenre.

Körbe-körbenyargaltam az osztályban, hogy mindenkinél ott legyek, ha kell, hogy érezzen, hogy biztos legyen bennem, és főleg magában. Vágtattam, hogy minél előbb simogassak, dicsérjek, segítsek. Loholva végeztem minden házimunkát, hogy aztán nyugodtan olvassak, vagy másként pihenjek. Ma már tudom, ahogyan éltem, azt nem lehet büntetlenül tenni. Megtorolja a testem, mert nem bántam jól vele akkor. És igaza van! De amit elrontottam, már aligha tehetem jóvá, csupán szeretnék fájdalom nélkül járni még egy kicsit.

Ugye tudod, hogy mindaz, amit itt papírra vetettem, Neked szól? Hogy érted süt fényesebben a nap, neked örvendeznek a növények, miattad jobban a gondolatok? Tudod ugye, hogy amíg írom, Rád gondolok, mert ilyenkor úgy érzem, együtt vagyunk.

Hiszen minden reggel várom a hívásod: Jó reggelt, hogy aludtál? És mindent elmondunk egymásnak. Azt is, amit már százszor kibeszéltünk.

Már mindent tudunk egymásról, azt is, amit gondol, azt is, amit érez, csak azt nem tudjuk, hogy néz ki a másik. Mi már tudjuk, hogy az, milyen lényegtelen.

Hatvan éve, amikor férjhez mentem, még egyetemista voltál. Két év múltán véletlenül szembejöttél velem a kőrúton. Babakocsit toltam, egy éves fiam aludt benne. Utána ismét nem láttuk egymást évtizedekig. Én mindenhol érdeklődtem utánad, de senki nem tudott közel hozni Hozzád.

Pedig híres lettél, nagy tudású, sikeres. Bejártad a világot. Én felneveltem három gyermeket, tudást töltöttem számtalan buksiba, meglehetősen különbözött a sorsunk.

Te nem is kerestél. Miért is tetted volna?

Már húsz éve özvegy voltam, amikor elértelek. Csak telefonon, mert én vidéken élek, távol a fővárostól, és nyolcvan körül már nem rohangál az ember egymás felé. De a hang száll, és az a régi. Már kívül-belül tudjuk egymást. És örülünk egymásnak. Óvjuk, védjük egymást. Mert létrejött egy különleges telefon vonzalom, amely olyan tiszta, és igaz, amilyen csak ebben az életkorban lehetséges. Ez a vonzalom életerőt, biztonságot ad, s mindketten érezzük, hogy van valaki, aki rám gondol, aggódik értem, mert neki a személyem fontos. Mert neki pontosan az én személyemre van szüksége.  Hiszen én ismerem a múltját, ifjúságának történéseit, annak helyszíneit, a kort, amelyben szocializálódtunk, a barátokat, akik mellett kiálltunk.

Ez az, amiért érdemes és kell reggel felkelni, és rendbe tenni magunkat, és a környezetet, mert mit szólna a másik, ha látná, hogy nincs rendben a szoba, ha szennyes az edény, ha nincs rúzs a szájon.

Egymásban érezzük a biztonságot. Most elköszönök, este van már. De várom reggel a telefon csörrenését, hogy halljam a hangod: Jó reggelt.

Hogy aludtál?