Kapolyi Noémi: A szállító 1.rész



Zefur nem is tudta már megmondani, mikor is indultak el hajójukkal, akárhogy is törte a fejét, semmi támpontot nem tudott felidézni magában, amihez az indulást köthette volna.
Élelmük volt elég tartalékban, hiszen unaloműzésként halászgattak, bárkájuk pedig édes vízen siklott, mivel erre felé sós tengerek nem léteztek.
A rakomány is főként élelemből állt, ritkaság számba menő ínyencségekből, szárított gyümölcsök, magvak, gabonafélék, és erjesztett italok alkották.
Azon kívül csak néhány agyagedényt vittek, gondosan, álló helyzetben beácsolták őket egyenként fatokokba, és a lezárt tetejüket szorgos kezek lekötözték.
A felpakoláskor annyit mondott neki Talmia, a megbízója, hogy ezekre különösen ügyelni kell, mert ha egy is kinyílik, mind odaveszhetnek.
És azt is mondta még, hogy aztán ha mindent leszállítottak, akkor onnan vissza is áruval fognak érkezni értékes drágaköveket kell hozniuk.
Zefur évek óta szállította az áruit gond nélkül, így hát ezt a munkát is szó nélkül elvállalta.
Elvégre én ebből élek-mondogatta ilyenkor Talmiának.
Zefur irányította a hajót, de minden mozzanatot megbeszélt a mágusával, mert errefelé térképek híján csak mágiával lehetett tájékozódni.
Rajtuk kívül csak két munkás utazott velük, de csak akkor jöttek elő, ha hívta őket, különben nem voltak láb alatt.
A hajó némán ringva siklott a nyugodt vízen.
Árbocain a vitorlák feltekerve pihentek, mivel errefelé sosem fújt a szél.
Ha jól eltaláltak egy áramlást egész szépen haladtak, amikor pedig nem tudtak valamelyikkel tovább úszni, akkor segített a mágia, ilyenkor a hajó orránál állt a varázsló, és addig rajzolt jeleket a levegőbe, amíg újra megindultak a kívánt irányba.
Az út rettenetesen unalmas volt, Zefur mondta is a mágusnak, ha ez így megy még egy ideig, megőrülnek mindannyian.
De a legutálatosabban mégis az éjjelek teltek.
Mielőtt az erős világosság átváltott volna az éjjeli sötétre a nagy vízen, mindannyian lementek a hajó gyomrába, a mágus utolsóként lépett be utánuk, majd miután bezárta a feljáratot, ellátta azt reggelig kitartó védő mágiával.
Ez után mind a négyen igyekeztek hamar álomba merülni, hogy ne hallják meg a felszínre úszó vízi démonok hangjait, a hajó testére tapadó, cuppogó érintéseiket, ahogy megpróbáltak ráfogni, vagy ráharapni a vastag faalkotmányra, körmeiket csikorgatták az oldalán vagy vinnyogva nevükön szólították valamennyiüket külön-külön, miközben hörgő suttogásaikkal állandóan kértek valamit, folyton azt kántálták: add ide, add ide.
Zefur el is tűnődött azon, hogy ugyan mit adjon, de aztán nem törődött vele.
Az út elején még mindegyikük rendes ágyban aludt, de aztán hamar függőágyra váltottak, hogy ne kelljen a kaparászást és a lihegést közvetlen közelről a deszka belső felén hallgatniuk.
Reggel amikor Zefur felment a fedélzetre, észrevette, ahogy a mágus széttárt karokkal, behunyt szemmel áll, ismerte már ezt a testtartást, és reménnyel töltötte el, mert ezek szerint érzi a föld közelségét, és kezdi betájolni a hajót.
Jó idő telt el így, mire leengedte a kezeit, aztán felnézett, és megszólalt.
-Megérkezünk hamarosan, még mielőtt leszáll a sötétség. Kikötünk ma, de nem javaslom, hogy elkezdjünk rakodni, mert nem végeznénk világosban vele.
Lehorgonyzunk, és reggel partra szállunk, én ezt gondolom.
Zefur bólintott, aztán a korlátnál állva kezdett körbekémlelni, hogy merre lehet a föld.
De akármerre fordult, akkor is a vizet látta.
A két munkás is előre jött, de egy kis idő múlva ők is tanácstalanul álltak.
-Mágusom, hol érzed a földet?-kérdezte Zefur.
-Hát a fejünk felett a felhőn túl-válaszolta a varázsló.
Mindhárman egyszerre kapták fel a tekintetüket, egy nagy felhővonulat alatt hajóztak, aztán a szélénél egy ködfoszlányon át felsejlett a föld, egy szigetféle széle.
Ahogy közben siklottak előre egyre többet láthattak meg belőle a magasban, hatalmas sziklák meredeztek lefelé, alattuk pár beszorult felhővel, aztán megpillantottak egy tengerbe folyó patakot is, ahogy a víz permetté oszlik föntről lezubogva a levegőben, és páraként jut el a vízig.
Zefur egész életében hajózott, de ehhez foghatót sosem látott még, ahogyan a többiek sem.
Csak elfojtott ámuló hangokat lehetett tőlük hallani.
Amikor egészen a sziget alá értek a bárka lelassult majd megállt.
A sziget magasan és mozdulatlanul lebegett. Aztán a széleiről lomha ködgomolyok kezdtek legördülni a hajó köré, mintha vattába csomagolnák, pár pillanat alatt vastag ködfalban álltak, amely mindent eltakart előlük.
-Most kikötöttünk és fogadtak bennünket- szólalt meg Zefur- de nincs sok időnk, hallottuk a mágust, bezárjuk a hajónkat és reggelig nem mozdulunk.
-Induljunk.
Lassan mindenki lement a lépcsőkön és bezárkóztak.
A függőágyaikban feküdtek és arról beszéltek, hogy mi lesz másnap, a lökésre senki sem számított.
Alulról érkezett az ütés, az egész hajótest megremegett és lendült egyet.
Mindannyian érezték, ahogyan a bárka megemelkedett egy pillanatra, és csak a csodának volt köszönhető, hogy nem borult az oldalára, akkorát dobott rajta a víz.
Úgy repültek ki az ágyaikból, mint a parittyákból.
Zefur odavágódott az oldalfalhoz, és látta a varázslót, aki épp négykézlábra áll, de ekkor már a második taszítás érkezett oldalról.
Minden nyikorgott, és pattogott, a hajó felcsapódott és érezték, ahogy valami az oldalánál megtámasztja, hogy az aljával zuhanjon bele a vízbe.
Semmi esély nem volt a talpra állásra, mindenki csak a földön hánykolódott, és nagyobbrészt önkéntelenül felüvöltött minden taszítással.
-A ködfal megtart, ne féljetek!-ordította szaggatott hangon a mágus.
Közben minden hánykolódással erősödött a morajlás, aztán szavakká formálódott, és hallhatóvá vált a követelés:
-Adjátok ide! Adjátok ide!
Nem is tudták, hogy jött el a nappal.
Csak feküdtek a földön, agyon izzadva, teljesen kimerülve.
Zefur agyába csak tompán szűrődött be egy hang, de állandóan ismétlődött, mi lehet ez?
-Nyissátok ki, mi vagyunk azok, a szigetről, gyertek! Jól vagytok?
Zefur végre felfogta, mi történik, odakint vannak értük a fentiek.
-Mágus? Mágus?-kérdezte.
Aztán beömlött a fény, a mágus az ajtónál térdelt, a deszkákba kapaszkodott egyik kezével, míg a másikat az arca elé emelte, ahogy betódult a világosság.
A lépcsőn egy férfi állt, zömök, erős testalkatú, alig volt más öltözéke a köpenyén kívül, kissé előre hajolva nézte őket.
-Szegények. Üdvözöllek benneteket. Próbáltunk segíteni a ködfelhővel, ezért nem borult fel a hajótok, de látom nagyon elbántak veletek-mondta sajnálkozón.
Aztán néhányan lejöttek, és kétoldalt beléjük karolva felsegítették őket a fedélzetre.
A fedélzeten mindenki hamar magához tért.
Alaposan összeverték magukat, de törések nélkül megúszták az éjjelt.
A köpenyes férfi, amikor látta, hogy Zefur képes már figyelni rá, elé lépett.
-Üdvözöllek, Moro vagyok a szigetőrök vezetője.
-Zefur, én irányítom, a hajót én lennék a szállító- motyogta Zefur.
-Akkor most, hogy ilyen szép világos van, megkezdjük a felrakodást, a legjobbnak azt találom, ha visszamentek a hajó gyomrába, vagy ha látni akarjátok, álljatok meg a hídon, és teljes erőből kapaszkodjatok, mert ez imbolygó dolog lesz. Tudom, hogy ezt választjátok, mert a kíváncsiság mindig erősebb- Moro ekkor már mosolygott-ha a helyeteken álltok már, jelezzétek, kezdünk.
Zefur és a mágus egymás mellé álltak a korlátnál, ahogy a munkások is a másik oldalon, abban a reményben, hogy talán segíteni tudják egymást, ha szükség lenne rá.
Valahogy Zefurnak rossz érzése támadt.
-Mágusom, van sejtésed, mi fog most történni?
A mágus fejével nemet intett aztán átölelte a korlátot.
Ezt látva mindenki megkapaszkodott, aztán Zefur elüvöltötte magát.
-Meheeet!
Semmi sem történt, tétován néztek körül, aztán megremegett az egész hajó, mindenki teljes erőből ölelte a korlátot, és jól is tették, mert hirtelen az eleje magasabbra emelkedett a hátuljánál, aztán meg oldalra dőlt az egész bárka, közben akkorákat reccsent, hogy Zefurból feltört egy artikulátlan hang.
De azt érezték, hogy az emelkedés gyors.
Az imbolygás nem maradt abba, alig bírtak a talpukon maradni, közben egyre kellemetlenebb magasságból látták a vizet.
A munkások összezárt szemmel és kínlódó arccal ölelték a vastag ácsolt korlátfát.
Zefur a mágusra nézett, aztán csak kapaszkodtak erősen tovább.
Egyszerre eltűnt a szemük elől a víz látványa és teljesen beborított mindent a köd.
-Nem tart már sokáig-szólt a mágus.
Ekkor kezdődtek a koppanások, először nem is tudták mire vélni, csak kapkodták a fejüket össze-vissza, akkor vették észre a csáklyákat amint föntről a levegőből vastag kötelek vágódnak a hajó széleinek a végükön nagy vaskampókkal, és ha valamelyik célba talált, hamar megfeszült, és húzta valamerre a bárkájukat.
Aztán ahogy oszlott a fehérség egészen közel felettük feltűnt a sziget partja, lassan alulról haladtak felé, a kötelek már egy irányba mutattak, ahogy húzták és irányba segítették az emelkedést.
Az imbolygás csitult, aztán csak lépésben emelkedtek, ekkor a hajótest alig karnyújtásnyira a sziklás peremtől megállt.
Többen álltak a parton, Moroval legelöl.
Aztán Moro intett a mögötte állóknak, azok pedig a csáklyák köteleit feltekerték a parton lévő sziklaoszlopokra, majd felléptek a hajó deszkáira.
-Zefur, megkezdjük a kirakodást, gyertek, szálljatok partra, és gyertek velem-jelezte Moro.
Zefur intett, hogy rendben, mert hangra még nem tellett neki.
Csak egyetlen lépésnyire volt a part, de igen kellemetlen érzéssel lépett át a mélység fölött.
A szigetet egészen a természet uralta.
A kikötőhely környékét sziklák borították, nagy szürke tömbök egymásra hányva tornyosultak, azonban ahogy tovább haladtak már a puha földet taposták, amit vastag növényszőnyeg borított.
A pára szinte állt  levegőben, egyre több bokor, és kúszónövény övezte útjukat aztán egy jól kitaposott ösvényre léptek, ami bevezetett az alacsony törzsű lombos fák közé.
Zefur akármerre nézett a dús, élénk smaragdszíneket látta, ami lélegzetelállítóan gyönyörű volt.
-Moro, itt nálatok mindent erdő borít? És hová megyünk?
-Nincs már messze- felelte Moro- nemsokára elérkezünk a településünkre, látod, ott szemben a fák között-és előre mutatott.
Szélesedett az utacska, és kisvártatva valóban egy tisztás nyílt meg előttük ahol elszórtan szürke sziklákból összerakott kis házak álltak, olyan kövekből, amelyek a partot borították.
Középen egy nagy kör alakú rönklábakon álló alacsony épületféle uralkodott, de oldalfalak nélkül, ide irányította őket Moro, ahogy közeledtek Zefur észrevette, hogy már vannak odabent, többen a földön ülnek törökülésben, és úgy tűnt őket várják.
Le kellett hajolni, hogy beléphessenek a tető alá, de belül már kiegyenesedhettek. Moro körbemutatott, aztán oldalt intett, hogy ott foglaljanak helyet.
Idősebb férfi emelkedett fel, alakját csuklyás lila köpeny borította, magas kora ellenére könnyedén mozgott.
-Hát itt vagy szállító-szólalt meg Zefurra nézve-nehéz utatok volt, ha jól hiszem?
Zefur bólintott.
-Tudod-e hogy miért?
-Nem, nem tudom-felelt Zefur.
-Értékes rakományotokat akarták tőletek a démonok. Nem az ételek, ó nem.
Az agyag korsók érdekelték őket, azok kellettek nekik ilyen nagyon.
Hogy tudd, mi a feladatod, melynek egy részét már teljesítetted, elmondom neked. Mi itt cserélünk a földiekkel.
Zefur már egyre türelmetlenebbül kezdte hallgatni a lassú tájékoztatót.
-Bocsáss meg, de hát mi van a korsókban?
A lila köpenyes férfi kis csönd után megszólalt.
-Gonosz, holtak lelkei Zefur.
Mind a négyen elképedve bámultak a beszélőre.
-És minek az nektek, ha kérdezhetem?
-Mi értjük a módját egyedül ezen a világon, hogyan készítsünk belőlük olyan drágaköveket, amelyek a tulajdonosukat szolgálják, ezeket fogod te visszaszállítani a megrendelődnek.
De egy sem veszhet el, mert akkor szállító, mind ellenetek fordulna.
Mindre úgy kell vigyáznotok, mint idefelé a korsókra.
Avval a nehezítéssel, hogy az idevezető úton nem tudtátok mi van nálatok.
Zefurban nőtt az idegesség, mágusára nézett aztán a köpenyesre.
-Akkor a visszaút is ilyen nehéz lesz?
-Igen-felelte a lila köpenyes, annyi nehezítéssel, hogy éjjel hajózzatok majd, mert nappal akar lecsapni rátok felülről valami, hogy elvegye a rakományt.
Tehát jól figyelj Zefur, éjjel előjöhettek, de a nappali fény eljövetele már nem találhat senkit a hajó fedélzetén, mind lent legyetek, és az ajtót zárjátok le.
Bármi is történjék, senki nem nyithatja ki közületek az ajtót csak a mágusotok este.
Megértettél?
-Meg, igen-válaszolta elképedt arccal Zefur, de majd ha indulnunk kell, még mondd, el mitől is kell, tartanunk kérlek.
-Akkor most válaszolok nektek, hiszen az őrök már kiürítették a rakteret, és gondosan bepakolták a hajódba az új rakományt, nemsokára itt az este, akkor pedig útra bocsájtunk benneteket.
Zefur a mágusára, és a két munkására nézett, azok tanácstalanul, idegesen bámulták az öreget.
-De hisz csak most érkeztünk, legalább egyetlen napot had maradjunk itt, a szigetet is látni szeretnénk, meg erőt gyűjteni, hiszen félelmetesnek hangzik, amit elmondtál.
-Nem lehet-válaszolt, az öreg- a mi titkunk itt van, ezért senki idegen nem nézelődhetett sosem, és mivel félelmetesnek ígérkezik az utatok, induljatok minél hamarabb, hogy a félelemnek ne legyen ideje kialakulni, és gyökeret verni bennetek. Ez fontos, ne féljetek, ha nem féltek, nem esik bajotok, erre emlékezz Zefur, most pedig indulnotok kell, Moro visszavezet benneteket.
Evvel a lila köpenyes megfordult és kilépdelt a szabadba, aztán pillanatokon belül nyoma veszett a kis épületek között.
Moro, Zefurhoz lépett, jelezve, hogy keljenek fel, mert indulnak.
Az ösvényen már az erdőben jártak, amikor Moro megszólalt.
-Ne feledd, amit hallottál, ne félj, akkor túlélitek. A rakomány mellé ételt, és italt is bekészítettünk nektek, ha minden jól megy, akkor fogunk még találkozni.
Zefur megköszönte a szavakat aztán csendben folytatták útjukat a kikötő felé.


5 megjegyzés :

  1. Kedves Noémi.
    Igazán izgalmas, jó ötlet, jól felvezetve. Kíváncsian várom a folytatást.
    Megmozgattad a fantáziámat.
    Gratulálok !

    gyuri

    VálaszTörlés
  2. Különleges szállítóhajóval indult útra Zefur. Az agyagkorsók tartalma nem mindennapi, de a térképpótló-áramlásszakértő mágus sem gyakori a tengereken. :) És a démonok, juj! naná, hogy követelőznek. Végül, a fél út eléggé félelmes véggel zárult, kíváncsian várom, kedves Noémi, mit hoz a folytatás, sikerül-e túlélni a visszautat! :-?

    VálaszTörlés
  3. Kedves Gyuri,

    Örültem, hogy szívesen olvastad.

    VálaszTörlés
  4. Kedves Gábor,

    Köszönöm az olvasást és írom tovább :)

    VálaszTörlés
  5. No ez elég ijesztő, de érdekfeszítő történet, hihetetlen úttal, és fura szárazfölddel. :)

    VálaszTörlés