Kőhalmi Levente: Tisztán

Tegnap meghaltam újra!

Életvizem palackja homokszáraz,

miként tévedéseim útja.

Totemek megvadult tánca

mellettem csak ócska álcája,

torz bensőmnek koptatott mintája.

Hullafolttal érkezett ez éj,

s lehelte bőrömre titkait.

Apró ajkáról, mint női szeszély,

szaggatta szürkületnek acélláncait.

Mindent feldúlva jött éjszakai fény,

tánca simítva bőröm ráncait,

meglátta bennem mi erő s erény,

midőn vázam leokádta húsruháit.

Álltam acélszín meztelen,

s a köd eszmélt először rám,

majd hold táncolt lelketlen testemen,

mint dürgő fajdkakas hatalmas pusztán

s az arannyal körbefont ónserlegen.

Taszított rajtam hűsítő harmatkorty,

azonnal látta, azonnal és tisztán,

hogy nőnek szirmok dizőz testemen,
buján, édesen, elevenen, de tisztán.