Zuhog, és árad, és ömlik
kőről kőre hull hörögve,
könyörtelenül behullik
fehér habzó végtelenbe.
Átfolyik kövön, kavicson,
megmutatja tiszta medrét,
átbukik a gátálmokon
fehér vízpermet, öröklét.
Majd csendesül az áradás,
elhalkuló dalt énekel.
Messze az összeolvadás,
a folyóig szenvedni kell.
2016.04.28.
Soraidból, kedves Jenő, előugranak a hörgés, könyörtelenség, a szenvedés szavai, s bizony, ezek kifejező hatása mellett kevésnek tűnhet az elhalkuló dal. De van! - és ez azért jóleső. :)
VálaszTörlésKedves Jenő,
VálaszTörlésOlyan szépen versbe foglaltad magát az életünket, gratulálok :)