Kertész Éva: A halálod

 

Január öt. Harmincegy éve. Ekkor értél menetelésed végére, ekkor tetted meg végső mozdulatod oda, ahol minden végleges, és visszafordíthatatlan. Özveggyé tettél.

Nem akartál fellépni a lépcsőre a kórház bejárata előtt, hiába nógattalak, hogy megfázol, nagy hideg van, mondtad, maradjunk még egy kicsit, és rágyújtottál egy újabb cigire, a láncból, a ki tudja hányadikra. Akkor, rágyújtás közben azt nyögted felém, úgyis ez lesz az utolsó lépés a saját lábamon. Utána már csak ágyban fekve láttalak. Nem, nem így igaz.

Amikor műtét után, már minden ismeretlen lett számodra, amit a világ jelentett korábban, s, a hatalmas, szépséges tudásodból semmi sem maradt meg, és a valódi létről sem volt emléked, a doktorságod mellett az embereidet is elvesztetted, a hangok sem segítettek a tájékozódásban, a fiaddal kiloptunk az intenzívről, bedugtunk a nyitott ajtó zugába, Iván rágyújtott neked egy cigire, és te nem tudtad mire való! A cigaretta! Az én férjem nem tudta, mire való a cigaretta!

Akkor már csak én és a fiunk volt ismerős számodra, holott mind ott szorongtunk körülötted, de én sem voltam benne biztos, kit szeretsz bennem, engem, vagy anyukát. Ekkor már fájdalmat sem éreztél, de az utolsó napon, január negyedikén este arra kértél, vetessem ki a karodból az infúziót, mert nincs tovább, semmi értelme. Úgy besűrűsödött a véred, hogy az infúziós oldat sem halad tovább, viszont feszít nagyon. Tudatod feltisztult, tisztában voltunk vele mind a ketten, hogy ez a véget jelenti, és kérésemre kivették a tűt a karodból. Már túl voltunk mindenféle hitvány érzelmeken, aggodalmakon, most az elköszönésünkön volt a sor. A szép, mosolyos elköszönésünkön.

Többnyire aludtál. Ültem melletted egy széken, fogtam a kezed, és valahányszor felnyitottad a szemed, rám mosolyogtál, és összezárt szájjal puszit dobtál felém. Én ugyanezt tettem. Búcsúztunk. Aztán hajnalban hirtelen megszakadt a film. Láttam, hogy a tested megpihent. Ez volt a halálod pillanata.

A kisfiús lelked szerintem még mindig anyukát keresi, akit fiatalon veszítettél el a lágerek zűrzavarosan tragikus világában. Ahol azt hazudtad magadról, hogy tizenhat éves vagy, így élted túl véletlenül ezt a kirándulást. Anyukát egy vonat gázolta el, amikor munkába gyalogolt a menet, amelynek tagja volt. A vonat nem állt meg, a sornak pedig tilos volt megállnia, így azok haltak meg, akik akkor léptek a sínekre, akik abban a sorban meneteltek. Anyuka abban a sorban volt.

Hogyan lehetséges, hogy te láttad az eseményt? Miféle adománya ez a léleknek, hogy egy villanásra kilépünk saját énünkből, netalán mélyebbre lépünk, és ott vagyunk, ahol a valóságban nem, és azt látjuk, érezzük, ami csak ott igen? Mert te annak ellenére láttad, a történteket, hogy kilométerekkel távolabb gyalogoltál munkába menet. Pontosan láttad, a helyet, ahol történt, úgy, ahogy megtörtént. Évekkel később ketten felkerestük a helyet, ahol emlékeidben az a rettenet élt, s ahol eltemették őket. Odavezetted az autódat, ahol -, gondolom, százszor jártál az óta gondolatban, eszelősen vezetted az utolsó kilométereket, és azt motyogtad, hogy mindjárt nálad leszünk.

Anyukáért sírt a lelked, amíg éltél, képtelen voltál elfogadni a veszteséged, az értelmetlen halált, pedig ott minden halál értelmetlen volt, és méltatlan. Nem tudtad elfogadni, hogy mindaz megtörténhetett, amit ott átéltetek, s, hogy azt eltűrte a világ. Dinikém, a világ semmit sem változott, a világ most is eltűri a történéseket, miként a bibliai időkben, csak a módszerek, a fegyverek lettek egyre modernebbek. Mi pedig, szerencsénkre, most „csupán” aggódunk másokért, nem értünk élik ezt meg mások. Most rád gondolunk mind, szeretettel átölelünk, és készülünk egy újabb családi eseményre.

Látod, oly hosszúra nyúlt az életem, hogy hamarosan a kilencvenedik születésnapom következik. Együtt lesz velem az egész nagy családunk. Mert jól megszaporodtunk ám! Az unokáid mind komoly felnőtt emberek már. Komoly, felelős életet élnek, és az első dédunokád tegnap volt tizenhat éves. Ha tudod, ha érzed még, ott leszel közöttünk, velünk.