Kertész Éva: A légy sorsa

Imádott nevelő apám lábához tapadva, szinte átkarolva, szorítva, néztem a bocit, aki most érkezett hozzánk abból az alkalomból, hogy borjúpaprikássá alakulva ünnepeljük meg Erzsike esküvőjét. A borjú természetesen mit sem tudott a tervről, csak bambán pislogva bámult bele a világba, ingatag négy lábát négyfelé terpesztve. Azt hiszem, az lehetett minden gondja -, ha volt egyáltalán gondja, hogy hova tűnhetett az a hatalmas tőgy, amelyik alá bebújva, beleszuszogva, finom tejecske tette számára elviselhetővé, amit itt kinn tapasztalt. Nem volt rémült, nem látszott rajta semmilyen jele félelemnek, nem élt benne az a döbbenet, amit én éltem át miatta.

Itt volt még körülöttünk néhány ember. Az is, aki idehozta a borjút, az is, aki csak bámészkodni jött, meg itt volt az a néni, aki korábban soha nem járt hozzánk, akit én magamban csak Ferde Zsófinak hívtam, de mások előtt természetesen és illedelmesen Zsófi néninek szólítottam. Abban a faluban ahol éltünk, az asszonyokat lánynéven emlegették, s haláluk után a fejfájukra is a lánynevük került.

Egyszóval néztem a borjút, amelyiken csodaszép barna foltok olvadtak össze a göndör piszkosfehér alapszínnel, és öt évem teljes döbbenetével éltem át, hogy hamarosan levágják, leölik, mint egy csirkét, és burgonyával tálalják fel ezt a tündéri kis élőlényt, amelyiknek olyan gyönyörűen csillognak a szemecskéi, és olyan csodásan rózsaszínű az orra, és -, ami számomra a legrettenetesebb, hogy ezt itt mindenki természetesnek tartja.

Úgy éreztem, mindennek, ami itt történik ez a Ferde Zsófi az oka, mert amióta hozzánk jár, szokatlan dolgok történnek. Korábban soha nem lépett be a kapun, de amióta betette ide a lábát, nagy izgalmak, és takarítások, és öltözködések történtek, aztán egyszer már egy bácsit is magával hozott, aki azért jött, hogy Erzsikét elvigye innen messzire. Még ez is! Miért kell Erzsikét elvinni innen, ahol mi nagyon jól megvagyunk? Ő tizennégy éves volt, amikor idekerültem, dajkált és szeretgetett engem, mindenhová együtt mentünk, mindent együtt csináltunk, és most, tessék, elviszi tőlem egy idegen! Csak azért, mert ez a Ferde Zsófi ide kommendálta azt a bácsit.

No, tessék! Már a menyasszonyi ruha is elkészült, a hosszú, fehér ruha ott függ a vállfára akasztva a szekrény oldalán, és hozzátűzve díszeleg a még hosszabb fehér fátyol, amit egy gyönyörű pártára fűztek fel, és, ha Erzsike fejére illesztik, én fogom mögötte vinni rózsaszín ruhában, hogy le ne érjen a porba. De én nem örülök, hogy én viszem a fátylat rózsaszín ruhában, fekete lakkcipőben, és annak sem, hogy lakodalom lesz a háznál, ha annak az a vége, hogy Erzsike eltűnik innen.

Most még itt álltunk a borjú körül, amelyik egy kissé illetlenül, - hát, hogy is mondjam, - elszínezte a hátsó combját. Vastagon és masszívan folyt rajta le a sárga massza, de itt ezt is mindenki természetesnek tartotta. Sőt, egyszerűen észre sem vette. Mert ott a körben mindenki azt figyelte, hogy miről beszél Ferge Zsófi, mert Zsófi néni mindig mondott valamit. A többiek nem figyelték a legyet, de én igen, mert nem is volt több a közelben, és mert a légy pontosan odarepült, ahol a boci tarka szőrzete elszíneződött. Izgatottan figyeltem tehát, mi történik vele.

Először körözött egy kicsit, aztán miután eldöntötte, hogy mit tegyen, pontosan oda telepedett le a boci combján, ahol a sárga maszat a legvastagabb volt. Nagyon jól érezhette magát, mert ott dagonyázott jó ideig. Nagyon kíváncsivá tett, mert nem ismertem a legyek szokását, nem tudtam hová megy erről a szokatlan helyről. Egy kis ideig üldögélt még, látszott, hogy kellemesen érzi magát, jó ott neki a langy melegben, aztán lassan sétálva elindult lefelé a borjú combján. Majd felemelkedett, és felröppent egy kissé. Csak egy kissé. Figyeltem az útját, ritkán, rövideket repült, majd vissza-visszatért az elsárgult részre. Aztán ismét felemelkedett, most gyors tempóval megindult, száguldott, s amikor Zsófi néni egy nagyot lélegzett, huss, belerepült a szájába, és nem láttam többé.

Néhány pillanatig fuldokoltam a döbbenettől, levegőt sem kapva, miközben különös undort éreztem, hányingerem is lett, de Zsófi néni csak krahácsolt egyet, és mondta tovább a magáét. 

Nem sejthetem, hogy a jelenlevők közül szemmel kísérte-e bárki is a légy sorsát, tény, hogy senki nem szólalt meg. De, azt hogy milyen utat tett meg a légy, honnan jutott el a végállomásig, meggyőződésem, hogy rajtam kívül senki nem látta.