Péter Péter: Kicsorbult fények

        

        Kicsorbult fények nyomában árnyak
temetik korhadt, szétmálló múltad;
a szétfreccsenő, olvadt homályban
emlékeid mind a múltba hullnak.

Rút sebeiden megalvad a vér,
lidércfénnyel gyúl ki a kín tava,
szántja a kormos, fekete eget
a ködlő bánat denevérhada.

Az örök semmi vad lápföldjében
régen elsüllyedt az ígért gyönyör,
az összeroskadt, megdermedt idő
sivár magánya átokként gyötör.

Nem hatnak többé imák, fohászok,
elnyel lassan a beszűkülő tér,
katlanában a sors felolvasztja
lelked, végzeted mindenképp elér.

A harag taván gyűlölet motoz,
a víz hínáros tükre megvakul —
nincs menekvés, csak döbbent csönd fogad
s minden fénytelen ürességbe fúl…