Gyarló az ember

Gondolataim, mint a kígyó

rátekerednek a köztéri hintára,

repülök jó és gonosz tudásának

fájából készült kemény ülésen,

én, a mindenkori Éva, akit a

mézes mázos szavak ma is elringatnak,

ott repülnek velem a hintán,

kezemmel megérintem a jót,

lábam a rémisztő gonoszba botlik,

mert akkor az Édenben, az ember

kimondhatatlan  hiúságával kiérdemelten

megszerezte és cipeli örökös terhét.

Gyarló ember, bűnök bűne burjánzott lelkeden

Jahvé haragját el nem kerülhetted.

Az élet Noé bárkájával áldással úszott

az özönvíz árja felett, mentve, amit lehetett,

és a szivárvány szépségével megköttetett

Isten és ember között a szóbeli szövetség:

…„ és nem lesz többé vízözön,

hogy eltöröljön minden testet”

Mégis a jó és a gonosz itt él,

velem repül a hintán, velem, aki

az Édenkertbe többé nem léphetek,

ám mondá Isten:

„Mikor ugyanis felhőkbe borítom az eget,

feltűnik a felhőkben a szivárvány

és megemlékezem szövetségemről”…

Az Édenkert helyett szivárvány,

amit az ember elfelejtett: mit jelent,

pedig ott pompázik a felhők mögött,

ám vízözön helyett a tűzvész is söpör.