Kétezer tizennégy mínusz egy… Antik dráma több felvonásban

Prologosz

Lélek:

Visszajöttél? Rég nem jártál már itt. Feledted az ősforrást?

Ember:

Vétkeztem, úgy érzem, eltipornak gondjaim, gondolataim, segítened kell!

Lélek:

Senki sem makulátlan, ami ma patyolatfehér, holnap fekete lesz, gyászszegélyes keszkenős.

Ember:

Porból vétettünk ugyan, de, ahova csak nézek, ma mindenütt ez a piszok terem. Nagyképűség és gyávaság lettek úrrá az embereken. Ugyan, miért? Ki érti ezt a változást, ha te sem?!

Lélek:

Nem így szóltál még négy esztendeje sem. Csalódtál volna az emberiségben?

Ember:

Azóta a pokolban jártam. Láttam a hitelekkel zúzott emberiség csődjét, a sok hajléktalant, jogtalanságot, haragot, korrupciót és a félelmet. Tudod, hogy a rettegés izzadása is fekete, és nem kovácsolja vissza elrablott hitét a bosszúállók ereje sem? A pajzs kevés, a menekülés nehéz, kihaló országrészeken fű sem nő, aki cselekedhetne, néma; a bölcs vének ráncai szaporodnak csak, s nincs, ki eltartsa őket, mert az ifjak elvándorolnak. A magyarság halott.

Lélek:

Egyedül kevés vagy, az erőd csekély és nem lehet szavad, de a lelkedre vigyázz, mert, ahogy hallgatlak, úgy tűnik, hajlamos vagy arra, hogy feladd! Ne feledd! Ahol egyszer harmatos fű növekedett, megterem ott minden földi jó, csak higgy ebben erősen!

Ember:

A hit. A legutolsó menedék. Nem adtam még fel semmit sem, csak egyedül kevés vagyok.

Lélek:

Soha nem vagy egyedül! Magányos lehetsz ugyan, de te soha nem maradsz egyedül, van országod, Istened!

Ember:

Kiégtem már. Írni sem tudok. Gyötrődöm. Szenvedek. Felemésztenek a hétköznapok. Csekkeket tologatok az egyik sarokból a másikba. Kincset akartam hozni e Földre, mikor leszülettem. Istenem! De vak is voltam! Lélekként nem tudhattam, milyen is az emberi sors, a zéró menekülési útvonal esélytelensége. Egérlyuk. A tolerancia halott. Néha én is feljegyzéseket írogatok. És hiszek a test feltámadásában. De vajon, melyik testem lesz az? Mára egyre jobban sorvad földi porhüvelyem is. A némaság hálójának szolgájává lettem én is, s nincs kiút semerre sem.

Lélek:

Bevallom, régebben irigyeltem az emberi tüzet. És a csecsemők egyenességét, akik sírnak az ételért, s szótlanul tudatják, ha fáj valamijük, s a szüleik mégis értik beszédüket. S ezekből a csodákból aztán iskolakerülők, diplomások, politikusok, besúgók, s közömbös hangyabolyok válnak, akiknek semmiféle önálló gondolatuk nem támad többé azon kívül, hogy élni akarnak, s nem hagynak másokat érvényesülni. Mire is jutott ez a világ? Tudod, néha elönt a tudatlanság harmóniája, mert én csak hallom a dolgokat, de szemem gödre vak. Nekem ez adatott. És nincsenek véletlenek. Mindennek oka van.

Ember:

A tűz a pokolé. Elég, ha csak hallod a jajokat, s már akkor többet láttál, mint a háborúk vagy a járványok idején.

Lélek:

Vérzik a szívem értetek. Áruld el, de őszintén, hiszel még a bűnök megbocsátásban, s az emberiség jövőjében?

Ember:

Magam sem tudom. Talán kifogyott a láng belőlem. Csak egy kiürült gázöngyújtó vagyok. Néha szikrázok még ugyan, de hiába. És tudom, világokat kellene felizzítanom még. De ha belenézek a tükörbe, egy meggyötört ember fakó, világtalan tekintete néz vissza rám, aki érdektelen, s élni vágyik boldogan, de mindig ott a de… Mi lesz a holnappal? - gyakran kérdezzük egymást a társammal, s gyerekeink vajon meddig boldogulnak majd, mikor válnak depressziósokká, számkivetettekké saját hazájukban? Lesz-e még tavasz itt vagy csak hóviharok, ár-és belvizek tüzében barangol a lélek táplálék nélkül hontalan?!

Lélek:

Rossz gondolatok. Nem a tőled valók, a gonosz adta szádba ezeket a mondatokat. Nem jött még a galamb?

Ember:

Nem. Pedig tudom, mennem kell lassan, nincs már itt maradásom. Hogy újrakezdjek mindent, ahhoz öreg vagyok.

Lélek:

Az nem számít. Nézz rám, hiszen te még látsz engem! Milyennek látszom?

Ember:

Olyannak, mint akkor, midőn megismertelek. Talán gyönyörűbb lennél annál? Mondd, az idő vasfoga a te vak szemeiden is nagyobb hályogot ver, s a hallásod tiszta még, akár a friss hegyi patakok csobogása? Lehet, kérdéseimnek nincsen jelentősége sem. Tudom, mert én sem jutottam sem előre, sem vissza. Befelé kerestem, csak szavakat mondtam. Itt közöny van.

Lélek:

Az én ágaim is letörtek már. Új tavaszra várok, de látod, hiába. Csordultig van az én szívem is keserűséggel, gyásszal, s nem mutathatom, mert mi lenne akkor veletek, emberekkel, kik hisztek még a csodákban, vágytok a jóra, a boldogságra kimondatlanul is. De hallom a zokszavaitokat, a keserűségetek befedezi napjaim, szívemben gyász van, s én vagyok az utolsó támaszotok. Nekem még hinnem kell bennetek akkor is, ha elapadnak könnyeitek hullámai, kérgessé válik szívetek, s kihuny belőletek a láng, elhamvad az utolsó még éppen felhevülő parázs is. Olyan ez, mint a szív dobbanásai. Ha rögök állnak a vér útjában, nincsen többé teljes élet, ha messze a gyógyító.

Ember:

Tegnap találkoztam néhány fiatal költővel. Ez az egyetlen, ami boldogságot adott. Lobogtak.

Lélek:

Akkor nem égtél, hiába, ugye érzed? Add át nekik a helyed, a világod, tanítsd őket! Így tudod megmenteni a mindenséged csak, hiszen alkotni már nem tudsz.

Ember:

Valóban nem, káoszban nem születik meg a rend bennem sem.  Olyan ez, mint a kezdeti állapot.

Folytatása következik.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2013. április 10.