Félelmek

„A félelmektől való megszabadulás legegyszerűbb és legbátrabb módja, ha közel megyünk hozzájuk és átéljük őket.”

 

(Popper Péter)

 

Nincs ember, aki élete során soha nem félt volna  a saját képzelete szülte szörnyektől, látomásoktól.  Bizony mindannyian ismerjük azt a jóleső megnyugvást, amikor az ijesztő sötétségből beugrunk az ajtón a biztonságot adó fénybe. Gyerekként ezt bizony sokszor megéltem, amikor este kényszerültünk kimenni az udvar végében lévő árnyékszékre. A mi időnkben még nem volt minden házban meleg  és villanyfényes angol vécé.  Kadét kutyánk, akinek a kinézete azt sugallta, hogy valamelyik őse róka lehetett, éberen őrködött és halk morgással jelezte, ha valaki, vagy valami mozgott a kertben, vagy az úton. A kutyával mögöttem fenemód felbátorodtam, mert őkelme jó házőrző volt, mindent megtámadott gondolkodás nélkül, lehetett az bármi és bárki, nesztelen lopakodva vadászó macska, de akár a közelben ólálkodó és rosszban sántikáló ember is, de néha elkóborolt a háztól. A szükség nagyúr, ha menni kell, hát menni kell, de a dolgom végeztével, eszeveszetten rohantam át az udvaron, ha ugatott a kutya, ha nem, és az ajtót feltépve, majd a sarkamra rántva azt, robbantam be a villanyfényes folyosóra.

Kisgyerekként, ha a hideg őszi éjszakákon  felébredtem, az ablak előtt táncoló fákat addig néztem, amíg át nem változtak fekete hajlongó boszorkányokká , olykor szörnyekké, akik folyton be-be nézegetnek  a házba. Ilyenkor  lélegzetemet is visszafojtva bebújtam a paplan alá, eszem ágában sem volt megbizonyosodni a látottakról.

Már serdülő lányka voltam, amikor megesett egy nagyon furcsa eset, ami a mai napig talány maradt az egész család számára, a titokra soha nem derült fény. 

A húgommal  együtt  aludtunk a hátsó szobában egy hatalmas rekamién. Az öreg száz éves házunk elejét hajdan egy hosszú gang védte a széltől és a naptól, de modernizálták, hatalmas ablakokkal zárttá tették, innen nyílt a konyha, és a szobák bejárata, a padlásfeljáró ajtaja, és két szoba ablaka is ide nézett. Egy éjszaka arra ébredtem, hogy valaki jár a padláson, fel és alá. Csendben figyeltem, de a léptek nem szűntek. A húgom az igazak mély álmát aludta mellettem. Hallottam, ahogy a padláslépcsőn megy lefelé az a valaki. Kattanva nyílt az ajtó. A kutyánk ugatását vártam, de semmi hang. Sajnos azon éjszakán meglépett és valamerre udvaroltatott magának, de ezt akkor még nem tudtam. A páni félelemtől már levegőt sem mertem venni, megdermedtem. Óvatosan böködni kezdtem a húgomat. Nagy nehezen ébredt fel, és végre elsuttoghattam neki, hogy járt valaki a padláson. Kinevetett, biztosan képzelődök, mondta, inkább aludjak, mert korán kelünk, és meg ne próbáljam felébreszteni apánkat, mert ő meg hajnalban kel. A Kadét különben is felverné a házat, ha idegen járna itt, mondta, és ebben én is igazat adtam neki. Nagyon keservesen jött álom a szememre, és amint meghallottam apánk megszokott  csoszogását, rögvest talpra ugrottam, és kirohantam, hogy elmondjam neki az éjszaka történteket. A kivilágított folyosóra  már én is bátran kimentem, persze az apám mögé bújva, és bizony megrökönyödve láttuk, hogy az örökké zárt padlásajtó tárva nyitva. A folyosó mindkét bejárata zárva. Apám és anyám lámpával körülnéztek a padláson is. Nem volt híja a kolbásznak, ott lógtak a sonkák is, azon kívül csak csöves kukorica volt fent és limlom. Üres volt a padlás, egy árva lelket nem találtak. Kadét kutyának híre hamva sem volt, valamikor délelőtt ért csak haza a csavargásból.