Magára hagyottan

3. rész

(Történik mindez a Gáma nevű bolygón a földi űrhajó, a Viking távozása után húsz esztendővel)

Harmadik fejezet

  A fák zöld sátora enyhítette a hőséget. Nanur idejének közepén jártunk. Kint az erdőn kívül, ahol semmi nem védett a napsugaraktól, a sziklák úgy felforrósodtak, hogy alig lehetett mellettük elhaladni. Itt azonban a zöld félhomályban élhetőbb volt a levegő. Nem sokáig örvendhettünk azonban az enyhülésnek, mert hamarosan a meredek hegyoldalak állták utunkat. Ezekre felkapaszkodni, csúszva-mászva, bokrokba-ágakba kapaszkodva lehetett csak. Elől ment a hegyi vezetőnk, aki minden erőlködés nélkül haladt, mintha csak Avana utcáin sétálna. Utána jöttek az öszvérek, a két hűséges teherhordónk, és a két-két öszvérhajcsár. A sort mi hárman zártuk bukdácsolva, botladozva. Itt a síkos avaron, a meredek hegyoldalon két csendes emberem is olyan elveszett volt, akárcsak én magam. Az öszvérek könnyen birkóztak meg a kapaszkodóval, s hajcsárjaik a hevedereket megragadva előnyösebb helyzetben mászhattak, mint mi a hátul kullogók. Előttünk feltűnt a gerinc vonulata, a napfény átcsillant a fák között. Lelkesebben nyomultunk előre, felfelé. Odaérve kiderült, nem ez a gerinc, további emelkedők, meredekek várnak ránk. Csalók játékot űzött csupán velünk a rengeteg, a Barkan hegy szelleme. Ez órákon át így folytatódott, míg a végén elfogytak a fák és szúrós, csenevész bokrok borították a tájat. A sűrű szövevényen áttörni, még a hegyi vezetőnek, és az állatainknak is komoly gondot okozott. Kikerülni nem volt mód, akkora területet borítottak be, ameddig a szem ellátott. Kénytelenek voltunk a ruhaszaggató tüskés ágak között előre evickélni. Miután hosszú órák után sikerült, előttünk nem maradt már más, mint csupasz sziklák Égre törő csupasz sziklabércek. Itt éjszakáztunk, de alvásról alig lehetett szó, annyira lehűlt a levegő, takaróink alatt is csak vacogtunk.

  Másnap egy szárított sós húsból főzött forró leves elfogyasztása után nekiálltunk megmászni a sziklákat. Most derült csak ki, milyen hasznos állatok az öszvéreink. Úgy másztak a sziklák között, minden kis kiszögelést kihasználva, mint a hegyi kecskék, csak nyugodtabb, megfontoltabb módon. Itt fenn már nem tikkasztott Nanur kegyetlen forrósága, nappal is hideg szél fújt, még a kapaszkodás erőfeszítéseitől sem melegedtünk ki. Minden út egyszer azonban véget ér, s mi is elértük a gerincet. A tetőről messzire el lehetett látni. Ott terültek el alattunk az egyre lankásabbá váló vonulatok, s a ködös távolban sejteni engedte szemünk a hatalmas pusztát, a nauni nép birtokát.

  A sziláktól szabdalt gerincen haladtunk fél napig déli irányba, majd lennebb ereszkedtünk az erdős övezett pereméig, ahol tábor is ütöttünk. Másnap is tartottuk a déli irányt. Mindenképpen el akartuk kerülni a jártabb ösvényeket, emberlakta helyeket és itt fenn biztonságban voltunk a kíváncsi tekintetek elől. Kétnapi menetelés után ereszkedtünk le a síkságra. Ha elhaladtunkban közelítettünk is a hegyi törzsek szállásaihoz, semmi jel nem mutatta, és velük sem találkoztunk. Lehet, ott bujkáltak a fák között, lesve minden lépésünket, de nem jöttek elő, és nem is zavarták meg semmivel haladásunkat. Úgy látszik, csak a favágóinkra fájt a foguk, a karavánokkal nem törődtek.

  Mielőtt kiértünk volna a valódi síkságra, egy bővizű folyó állta utunkat, mely valószínűleg a Nagy Folyóba igyekezett. Vezetőnk jól ismerhette a vidéket, mert rövidesen megfelelő gázlót találtunk, ahol nem kis nehézségek árán, de mégiscsak átkeltünk. A felkelő nap irányába folytattuk utunkat. A távolból porfelhő látszott, gondoltuk állatokat terelnek arrafelé. Porfelhő azonban nem felénk közeledett, hanem hamarosan elenyészett. Tikkasztó volt a levegő. Szerencsére bőrtömlőinket megtöltöttük a folyónál, s így a szomjúságtól nem szenvedtünk, de mégis kellemetlen volt ebben forrón vibráló levegőben haladni. Hamarosan jobb kéz felől mozgást vettünk észre a lehúzódó erdő szélénél. Kurjongató vágtató lovasok jelentek meg, mintha a nemrég távolba vesző csorda után igyekeztek volna. Aztán észrevettek, és gyorsan irányt változtatva minket vettek körül, sorsukra hagyva az eltávolodóban levő állatokat.

  Számítottunk kellemetlen meglepetésekre, de ilyen támadásra nem. Ezek az emberek nem tartoztak a nauni néphez. Nem ismertük a beszédüket, szokatlan öltözékük is teljesen elütött a puszta népének ruházatától. Lassú lépésben köröztek körülöttünk, közben rázták rövid nyelű lándzsáikat és nagyokat rikoltottak. Félelmes volt! A vezetőnk tudhatott valamit, vagy értett a nyelvükön, mert ránk szólt halkan, hogy üljünk le a földre. Erre a lovasok - lehettek úgy tízen, tizenöten – leugráltak a lovaikról, és az állatainkhoz mentek egymást lökdösve. Velünk, a földön ülőkkel mintha nem is törődtek volna, de mikor az egyik öszvérhajcsár fel akart állni, durván visszalökték a földre, s még rá is húztak egy nagyot a dárda nyelével.

  Az öszvérek érdekelték őket, csodálkozó felkiáltásokkal tapogatták az állatokat, a lógó füleiket, farkukat, sörényüket. Majd, miután kicsodálkozták magukat, nekiálltak a rakomány kibontásához. Az élelmiszert és vizes tömlőket félredobálták, és az ajándékba hozott ékszereket, szöveteket, korsókat külön kupacba rakták. Ráakadtak az agyagtáblákra a csomagok mélyén, s azokat dühösen szitkozódva összetörték. Valamilyen varázslatnak hitték, s azért törték össze, hogy a varázserő megsemmisüljön. Legalább is így magyarázta később a vezetőnk.

  A faragott botot is megtalálták, de félredobták, mint értéktelen kacatot. Úgy látszott, leginkább a szöveteknek örvendtek, mert kiteregették a földre, és élénk beszédbe fogtak körülötte. A korsókat is óvatosan kézbe vették, látszott számukra hasznos tárgyaknak ítélték. Az ékszerekre nem sok gondot fordítottak, csak megnézték és újra szövetek vizsgálódásába merültek.

  Javában örvendeztek a váratlan zsákmánynak, mikor, mintha csak a puszta szellemei támadtak volna fel a semmiből, egy csapat lovas zúdult a fosztogatókra. Nyílvesszők süvítettek át a levegőn, s a Fekete Hegyek fiait ott érte a halál a málhák mellett. Mi a földre hasalva vártuk reszketve a csata kimenetelét, de az olyan hamar véget ért, ahogy kezdődött. Leghamarabb a vezetőnk tért magához az ijedségből.

  - Üdvözöljük a puszta bátor harcosait! – kiáltotta talpra állva, miután látta, hogy leeresztik nyilaikat a martalócokra támadók.

  - Kik vagytok, és mit kerestek a pusztának ezen a táján?

  Hogy kik vagyunk, azt könnyen el tudtuk mondani, de hogy mit keresünk itt, azt már nehezebben. Küldetésünk igazi okát nem mondhattam meg egy egyszerű harcosnak, még ha neki is köszönhetjük gyors szabadulásunkat. Nem mondhattam el, hogy tikos a küldetés, hogy a parti városok nem szabad megsejtsenek belőle semmit. Nem mondhattam el, hogy a békére való törekvésünk meghiúsult az Avana gazdagságára áhítozó szomszédok kapzsisága miatt. Hiába építgette Isteni Urunk a béke falait hosszú évek türelmével, távollétében az egész összeomolni látszott. Az összetört agyagtáblák hordozták a segítségkérés egyik részét, hogy a király küldjön ötször kilencven lovas íjászt a városba. Most ez ott feküdt összetörve a lovak patái alatt.

  Megmaradt ellenben a bot, a belerótt üzenettel. Felemeltem a porból és a markolatának jeleit a csapat parancsnoka felé mutattam. Azt a részét, ahova bevésték a megszólítást: „A nauni nép nagy királya, Demgal Úr kezéhez”. A puszta lovasainak parancsnoka ránézett a rovásra, majd szemeit keményen az enyémbe mélyesztve felhorkantott:

  - Gyertek velünk!

  Megindult lépésben előttünk, s mi követtük. Visszatekintve láttam, a többiek összegyűjtik a szétszórt málhát, gondosan visszarakják a tarisznyákba, zsákokba, majd szaporább ügetésre fogva a lusta öszvéreket, utánunk erednek. Már ereszkedett le a nap, mikor megélénkült a puszta: vágtázó lovasok tűntek fel mindenfelé, arrább kövér marhákat tereltek lassú lépésben, tovább juhokat láttunk, amint kényelmesen harapdálják a gyér füvet. Mire leszállt az alkony beérkeztünk a sátrak közzé. Nyüzsgő sokaság forgolódott a sátrak között, de se a lovasokra, se ránk nem vetettek még futó pillantást sem. Egy, a többinél nagyobb sátor előtt álltunk meg. A parancsnok intett, hogy várjunk, s ez a társaira is vonatkozott. Bár a lovaikról nem szálltak le, fegyelmezetten megálltak mellettünk, és kifejezéstelen arccal a távolba meredtek.

  Kis idő elteltével megjelent a bejáratot takaró nemez lap nyílásában az a lovas, aki idevezetett bennünket.

  - A nagyvezér akar látni! – szólott és félreállt, hogy beengedjen.

  Bent félhomály fogadott, amit a középen égő tűz alig enyhített, s megálltam, míg a szemem hozzászokik.

  - Üdvözlet Avana nagykirálynak, az Isteni Úrnak, kinek küldöttjeként jöttél a puszta népeinek minden urához! – szólalt meg egy hang a sátor mélyéből.

  A homályba fúrtam a tekintetem, s megláttam a prémmel borított heverőt, melyből éppen egy szikár alak tápászkodott fel és intett, lépjek közelebb. Kikerülve a tüzet odamentem egészen elé, s egy lépésnyire megálltam. Ekkor kinyújtotta a két karját, a kezeit a vállamra tette, s a homlokát az enyémhez érintette. Annyira meglepet ez a baráti mozdulat, hogy önkéntelenül viszonoztam. Köröskörül, a sátorból megelégedett halk dörmögések hallatszottak. Ekkor láttam meg, hogy nem vagyunk egyedül. Maguk alá húzott lábakkal, a falaknál körben ült úgy tizenöt, húsz ember.

  - Avana városa üdvözli a nauni népet, és annak hatalmas királyát, a puszta népeinek nagyurát! – válaszoltam, miután leengedtem kezeimet – És téged is dicső vezér!

  Így kellett fogalmaznom az üdvözletet, mert nem beszélhettem az Isteni Úr nevében, az ő felhatalmazása nélkül, de Avana városának meghatalmazását bírtam, mint ahogy azt a rovásos bot is bizonyítja. A puszta szokásához híven leültettek a kerevetre és a szolgák étellel telerakott tálakat tettek elénk, és tejből készített bódító italokat kis kancsókban. Hogy végül is miként ért véget a nap, nem emlékszem. Reggel borzasztó fejfájással ébredtem a vezéri sátor sarkában. Valakik, biztos a szolgák vastag pokrócot dobtak rám az éjszakai hideg ellen. Kibújtam a takaró alól, és kitámolyogtam a szabadlevegőre, és a kút melletti vályúban megmostam az arcom hideg vízzel. Hamarosan társaim is elővánszorogtak, hozzám hasonló állapotban. Egy külön sátorban ők is részesültek az esti lakomából. A szolgák valami keserű folyadékkal teli csuprokat kínáltak, ami olyan rossz volt, mintha epét itattak volna, de intett az a szolga, aki hozta, hogy csak igyam.

  - Kiűzi a gonosz szellemet a fejedből! – tette hozzá fanyar képpel.

  Kiittam az italt, megborzongtam, de rövid idő elteltével, megszűnt az émelygésem, a fejem csattogása, kábultságom. Társaim is megkapták ezt a varázsitalt. A sátor ajtaja meglibbent és egy harcos kilépett, majd jelzett, menjek be. Félreállt és én mellette bemenve újra ott álltam a félhomályos sátor belsejében.

  - A vendégbarátság törvényének eleget téve, gyere ide mellém a pamlagra és élvezzük együtt a reggeli étkezés örömét – mutatott helyet maga mellett a vezér.

  - Szívesen, csak bódító tejet nem iszom, mert Nanur szelleme belém költözik tőle – tiltakoztam előre.

  - Ha istened tiltja, megértem.

  Ez után a tréfás beszéd után a vezér elkomolyodva nézett rám, s egy pillantással megálljt parancsolt az ételhozóknak.

  - Királyod és királyom dolgába nem szólhatok bele, és utadat nem gátolhatom – szólott szigorú arccal -, ezért a reggeli falatozás után indulj, folytasd utadat. A málhádat elosztották embereim négy teherhordó lóra, neked és társaidnak is adok egy-egy hátast, hogy szaporán haladhass. És most együnk!

  Három napon keresztül lovagoltunk szembe a felkelő nappal. Nanur időszakának a vége felé jártunk, a fű kiszáradt, minden lépésünktől porfelhő szállt fel, mely marta a szemünket, orrunkat. Csak a folyók mentén maradt egy keskeny zöldellő sáv. A nyájak, gulyák itt találtak maguknak legelhető füvet. Nekünk ételre, vízre, szállásra nem volt gondunk, a kísérőink mindenről gondoskodtak. A harmadik nap estéjén érkeztünk meg a király, Demgaltáborába. A követnek kijáró tisztelettel fogadtak, és reggel a király elé járulhattam. Fővezéri sátrában lobogó fáklyák fénye űzte el a homályt. Átnyújtottam neki a rovásos botot. Sokáig nézte, forgatta, s mikor minden jelet, rovást megvizsgált, értelmezett, merev arccal felém fordult.

  - Numap uram, Avana követe, tudod, mi áll ide felvésve? – kérdezte halk, de parancsoláshoz szokott határozott hangon.

  Meglepődtem, hogy ismeri a nevemet, de gondoltam, biztosan odarótták arra a botra.

  - Az a megbízatásom, hogy élőszóval is elmondhassam, ha az üzenő bot megsemmisül – válaszoltam.

  - Megtárgyalom a vénekkel. Este gyere vissza, vegyél rész a megbeszélésen. Majd üzenek érted!

  A megbeszélés hosszan elhúzódott a „vének” locsogása, mellébeszélése miatt. Demgal meglepő türelemmel kezelte a társaságot, s ha nagyon elkalandoztak a lényegtől, saját dicsőségüket emlegetve, mindig ügyesen visszaterelte a beszélgetés fonalát Avana dolgára. Megértettem, hogy az Aban birodalom szövetséget ajánlott nekik ellenünk, számítva arra, hogy az Isteni Úr távolléte képtelenné teszi Avana haderejét a hatásos védekezésre. A nauni nép ősi ellensége az Aban birodalom: a régmúlt időkben közös földet bírtak, de az abanok kitaszították őket, elűzték szálláshelyeikről. Hosszas, nehéz küzdelem és vándorlás után érkeztek mostani földjükre, a hegyek határolta és folyók szabdalta síkságra, ahol jól megtalálták mindazt, ami a fennmaradásukat szolgálja. Nem kívánták most a felajánlott szövetséget, hiába ajánlottak bőséges zsákmányt, csillogó kincseket.

   A hegyi törzsek azonban ráálltak az alkura, elfogadták az ajándékokat, a fegyvereket, de megijedtek, mikor hajtóvadászatot indított Avana ellenük. A parti városok is elfogadták a szövetséget, és melyik-melyik vérmérséklete és kapzsisága szerint készült a támadásra.

   Az Aban birodalom, az Aban nagykirály nem csupán a zsákmány kedvéért készül Avana ellen. Régi sérelmüket akarták megtorolni, melyet azóta hordoztak szívükben, amióta Avana hadai feldúlták Lailvárosát. Sok év eltelt a dúlás óta, de gyűlöletük nem csökkent. Úgy gondolták, most eljött az ő idejük.

  A tanácskozás a puszta véneivel számunkra kedvezően végződött, és miután a részvevők eltávoztak, Demgal visszatartott még néhány pillanatra.

  - Numap uram – kezdte, miután magunkra maradtunk -, választ kaptál, amit nem írunk le agyagtáblákra, de te a szívedben megőrzöd, és városod főembereinek átadod. Ajándékkal jöttél hozzám, és úgy is távozol. Amit Avana népének küldök reggelre a málhás állatokon lesz, majd városod Tanácsa, a vének előtt bontsd ki. Egy csapat harcosom kísér majd. Reggel korán indulj, és igyekezz az úton, Erua mosolya már nem sokat várat magára, Nanur haragja végéhez közeledik.

  Reggel korán keltünk útra. Még aludt a tábor, mikor ellovagoltunk napnyugat irányába. A Barkan rengetegén keresztül most a megszokott, járt ösvényeket vettük igénybe. Nem kellett rejtőzködnünk. Jól felszerelt karavánunk, málhás állataink, a kísérő nauni harcosok megszokott látványnak tűnhetett a hegyi törzsek szemében, mert nem kellemetlenkedtek, nem próbáltak ránk támadni. Mint később megtudtam, a nauni harcosok és a hegyi törzsek között megegyezés született már évekkel ezelőtt, mikor megélénkült a cserekereskedelem Avana és Demgal között, és szükségessé vált a karavánok biztonságos közlekedése.

  A tanács zárt ajtók mögött hallgatott meg, mikor elmondtam megbeszélésemet Demgal királlyal és a vénekkel. Figyelmes hallgatták minden szavamat, majd Inimma vette át a szót.

  - Nincs itt mit sokat beszélni, a terv jó, és az idő néhány napon belül alkalmas a tengeri utakra – mondta szuszogva.

  - Hány hajó áll indulásra készen? – kérdezte Ordsu.

  - Kilencven – válaszolta a hajóhad parancsnoka, Laskili.

  - Minden hajón húsz harcos lehet, és tíz ember ez evezőknél, de azokat is fel kell fegyverezni. Az harminc fegyverforgató – számolgatta Ordsu.

  - Erua első napján kifutunk a kikötőből, három nap az út Bitami és négy Narat kikötőjéig.

  - Akkorra ott lesznek a városok falai alatt Demgal lovasai – jegyeztem meg -, és a támadás egy időben megindulhat.

  Minden a tervek szerint történt. A puszta fiai elvonták a városok védőinek figyelmét a tenger felől érkező veszedelemtől. Ez alatt Laskili emberei néhány hajót a kikötőben felgyújtottak, másokat megcsáklyáztak és elfoglaltak. Narat hamarabb, de Bitami is rövid harc után megadta magát. A nauni harcosok rablását nem akadályozhattuk meg, de Avana inkább váltságdíj fizetésére kötelezte a városokat, és így a szabad rablást katonáink részéről meggátolták. A nauni harcosok pedig az ékszerek, arany, s más értékek helyett fiatal nőket fogdostak össze, s lovaikon elviharzottak velük vissza a pusztába. Számukra ez képezte a legértékesebb zsákmányt.

  A többi város megjuhászodott vezetői önként ajánlott váltságdíjjal keresték meg a Tanácsot. A keletre fekvő összes városba saját embereinket küldtük „tanácsadónak” a helytartó mellé. Király már rég nem uralkodott ezek felett, Bitami királyát kivéve, aki szintén kénytelen volt elfogadni Avana állandó megbízottjának a jelenlétét, és így biztosnak ígérkezett a béke hosszú időre.