Kapolyi Noémi: Az utazó

Különös és furcsa benyomást tett a város az utazóra.
A keskeny utcák teljesen gubancosan kanyarogtak, ezáltal nem lehetett kiszámítani semmiféle logikával, hogy ha végigment az egyiken az ember, akkor hová, melyik irányba fog kilyukadni.
Régen volt már reggel, Gorak az utazó alig érezte már a lábait és a zsákja is egyre nehezebbnek bizonyult, nyomta a szíj a vállát.
Utcák és utcák, keskeny, magas házikók egymás mellett szorosan sorakozva, mintha sohasem akarnának elfogyni.
Nagyon ritkán találkozott valaki szembejövővel, de ami igazán nyomasztotta, hogy senki sem akart szóba elegyedni vele, modortalanul és egy szó nélkül otthagyták, ha bárkit is megszólított.
Aztán az is feltűnt Goraknak, hogy alig pár házon van kapu, a többi elején csak a tömör falak állnak a föld szintjén és csak az emeleti részen árválkodik egy-két ablak.
Igaz, a falak szép halvány színekben díszelegtek, de ezen kívül más szóra érdemeset nem is talált bennük.
Minden monoton és élettelen érzést keltett benne, az ég szépen kéklett, sem felhő, de még egy kósza madár sem suhant át rajta.
Dél körül arra gondolt, majdcsak talál egy helyet, ahová betérhet, vagy legalább egy padot, amire letelepedhet, de semmi ilyesmit nem látott.
Végül annyira elfáradt és megéhezett, hogy leült egy ház falának tövében, a lábait felhúzta és a hátát a falnak döntötte, hátrahajtott fejjel pihent pár percet aztán elővett némi ennivalót meg italt, amit magával hozott és nekiállt enni.
Mire befejezte az evést, teljesen elöntötte a fáradtság, úgy érezte ólomlábakon vánszorog az idő a teste kőnehéz, és a fejét sem bírja tartani.
Gorak érezte, hogy muszáj lesz aludnia egy kicsit, úgysem jár itt szinte egy lélek sem, nem történik semmi, ha elbóbiskol.
Mire végiggondolta ezt, már el is nyomta a kimerültségtől az álom.
Öntudatlanul aludt egy darabig, aztán annyit érzékelt, hogy álmodik, de igen furcsát.
Álmában egy mocsárban álló stégfélén ült. A feneke alatt korhadt pallókból ácsolt fajárda, ami hosszan elfutott, és a távolba kanyarogva elveszett a szemei elől, a háta mögött pedig egy oszlop állt ki, annak döntötte a hátát.
Elszórtan a pallókról lejáratok vezettek a mocsárba.
Néhol az iszap hallhatóan felbuggyant, aztán kimászott valami a feljárón a deszka járdára és sima, nedvesen puha lépésekkel távozott.
Aztán valami felé csusszant, és hirtelen az arcába nézett.
Nem is nézett, inkább csak Gorak érezte úgy, hiszen szemek nélkül nehéz nézni, egy arc, amin nincs semmi, sima és mégis figyel, elöntötte a vakrémület, kiáltani szeretett volna, de csak a saját nyöszörgő nyikkanásaira ébredt.
Gorak egész testében remegett. Sokáig figyelt mindent maga körül, mire sikerült megnyugodnia annyira, hogy meg tudja győzni magát.
-Ilyen egy rémálom, semmi több, nyugalom-suttogta maga elé.
De babonás lélek lévén az is megfordult a fejében, hátha figyelmeztetés ez?
Minden változatlan volt körülötte, az utcácska az almazöld épület, aminek dőlve ült, a kék ég, akárcsak kis idővel ezelőtt.
Ismét látott valakit, a szemközti oldalon sietett előre, és menet közben a járdát nézte.
-Hahó!- kiáltott át Gorak az úton.
Az ismeretlen erre futni kezdett, és eltűnt egy kapuban, aminek az ottlétét Gorak eddig észre sem vette.
-Lám csak- szólalt meg Gorak - lehet, hogy érdemes lenne keresnem egy kaput nekem is?
Talán ha kopognék, beengednének, esetleg még enni is kapnék.
Nagyon nehezére esett felkelnie, de csak erőt vett magán, felállt, és zsákjának pántját átvetette a hátán keresztben, aztán elindult, közben folyamatosan figyelte kétoldalt a házakat, hátha az egyik aljában meglát egy kaput.
Nem is olyan sokára megpillantott egy halvány rózsaszínes épületet, földszintjén kapuval.
Gorak meggyorsította fáradt lépteit, amikor odaért jól szemügyre vette, hátha talál rajta utcanevet, házszámot, vagy netán az ott lakó család nevét.
A kapu egyetlen szárnyával inkább magas és zömök ajtónak látszott közelről, az ajtólapon a gyalult deszkán semmi sem volt egy zömök kilincsen kívül. Aztán még egy utolsó pillantással felnézett, mielőtt benyitott.
A kapu fölött az ajtó tokja szép ívben végződött, azon viszont egy mélyen belevésett felirat díszelgett.
Gorak hátrébb lépett és halkan olvasni kezdte:
-”Ne akard a valóságot, inkább fuss el jó barát”ejha, milyen kedves szöveg! Ennyire azért nem kell invitálni az embert-csattant fel Gorak.
-Engem nem kell ijesztgetni, nem ma indultam, sokat láttam már, nem vagyok az a megfutamodós fajta.
Avval lenyomta a barna vaskos vaskilincset, és benyomta a kaput.
Szinte a nyitás pillanatában minden megváltozott.
A világ szürkületi fénybe burkolózott, erős, nehéz szag töltötte be az orrát.
Az álombeli stégen állt.
Az utcának már nyomát sem látta. Hozzá elég közel egy lejárat vezetett a poshadt mocsár vízébe.
Az iszapos felszín minduntalan fodrozódott, hol gázok törtek föl, hol pedig végtag nélküli hosszú, tompán csillogó testek bukkantak ki belőle, majd merültek el fejjel előre, újra.
Gorakot átjárta a viszolygás. Minden ilyen lénynek volt egy fejszerű képződménye elöl, csupán arc, és nyílások nélkül, mintha valami képtelen nagy, tömlős testű hüllők lennének.
Ekkor eszébe jutott az álombéli lény, aki az arcába nézett, szakasztott így nézett ki.
A stég oldalát nyálkás hínárfélék borították, sok helyütt pedig rövid, de igen vastag farönkök támasztották meg a járdát, némelyik följebb nyúlt annyira, hogy akár le is lehetett ülni rá.
Gorak hátra fordult, de arra is ugyanez a látvány fogadta a kapu nem volt sehol.
Tétován ácsorgott, semmi nem jutott eszébe.
Csobbanást hallott jobbról, odafordult, de csak egy test farkát látta, ahogy besiklik a pallók alá, aztán szinte az utolsó pillanatban balra kapta a tekintetét, épp annyi ideje maradt, hogy hátraugorjon és megtartsa az egyensúlyát.
Iszapos, hosszú kar csapott ki a stégre, három, sápadt karmokban végződő hosszú ujja tapicskolva markolászta az általa felcsapott sarat, Gorakot keresve.
Közben a test süppedni kezdett a mocsárban, végül a kar visszahúzódni kényszerült üres ujjaival, aztán belecuppant az iszapba, és a sár azonnal összezárult.
Gorakot elöntötte a rémület.
-Ezek tudják, hogy itt vagyok, és rám vadásznak!-suttogta el a felismerést.
Futhatnékja támadt, alig tudta elnyomni magában a késztetést, körülnézett, látta, nincs hová elrohanni innen, a stég előtte is, és mögötte is belekanyargott a párás ködbe, közben szinte fortyogni kezdett körülötte a sár, spriccelt, és böfögött.
A vaskos féregszerű iszamós lények egyre többen kavarogtak, Gorak érezte, őt akarják.
Némelyikük akkora volt, hogy egészen fölágaskodott a palló széléhez, és sima arctalan fejét Gorakra emelte, majd hanyatt rándult, és egy félfordulattal fejjel előre eltűnt a sárban.
Gorak minden, az arcát vizslató lénnyel úgy érezte, hogy nő benne a rettegés, közben mintha vonzanák is őt, néha egészen megbillent, alig tudta visszanyerni az egyensúlyát, aztán ahogy egyre többen körül rajzották a stég szélein. Gorak térdre hullott, már alig volt magánál, rettegése túlnőtt rajta, már nem tudta koordinálni a mozdulatait, csak ingott, és dülöngélt, aztán sírni kezdett, először csak hangtalanul, eltorzult arccal, némán, miközben patakokban ömlöttek a könnyei, aztán hangos zokogásban tört ki, közben pedig óriássá nőtt benne a mindent túlüvöltő rémület.
Amikor már teljesen magán kívül ordított, hirtelen a rettegés elcsitult egyszerű, gyermeki félelemmé szelídülve.
Gorak térdelt a pallókon a félhomályban, körülötte a megelevenedett mocsár, az arctalan lények egészen fejmagasságban inogtak már, és ő zokogott, mint amikor elvitték otthonról, és elhurcolták a felégetett házuk mellől és eladták, ordítani kezdett, ahogy a torkán kifért, úgy érezte szétszakad a fájdalomtól. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a lények nem érnek hozzá, hanem szinte töltekeznek az ő fájdalmából.
Gorak még zokogott, de mellkasát már nem a gyermeki félelem, és fájdalom kezdte eluralni, hanem a harag.
Akkor eladhatták, egy kisgyerek volt csupán, de most, most, nem.
Gorak felordított, hatalmasat üvöltött:
-Neeeem!
Érezte, hogy valami végérvényesen megváltozott benne, nem érzett már fáradtságot, amikor felpattant a stégről.
Ordítva széttárt karokkal állt, lábait jól megtámasztva üvöltött:
-Ti szemét rohadékok, nem adok nektek semmit! Nem félek tőletek, megöllek benneteket puszta kézzel!
Rekedtes hangja korbácsként szakadt rá a mocsárra.
Gorak még javában tombolt, amikor hunyorognia kellett az erős fénytől.
Amikor feleszmélt, ott állt megint az utca kövén, sehol egy lélek, a házak ugyanazok a színes kis egy szintes épületek.
Gorak elhallgatott, leengedte a karjait,  körülnézett, a zsákja ott pihent az almazöldre festett fal tövében.
Odalépett, felvette, a vállára kanyarította.
Egyenes derékkal megállt, úgy érezte, mint aki felszabadult, megszabadult egy monumentális tehertől.
Aztán az utca felé fordult.
Eddig sosem érzett céltudattal, és hatalmas erővel elindult kifelé a városból, már tudta, hogy ki fog jutni, mert akarta, és tettereje ezen túl szinte bárhová eljuttatja majd.