Kapolyi György: Hintaszék

Janka, egész nap a hintaszékben ült, kockás pléddel ölében. A legvadabb nyárban sem változtatott szokásán, hirtelen jöhet egy lehűlés, és ha éppen elszunyókálna, nem venné időben észre - mondta rezignáltan, ha megmosolyogta valaki. Mamuszos-vastag lábaival időnként szórakozottan lökött magán egyet, és csukott szemekkel élvezte ringását. Elhízott testén ilyenkor rengett és hullámzott a felhalmozódott zsír Ősz haja úgy meredezett, mint ezer sündisznótüske, évek óta ijesztgette magát, hogy elmegy fodrászhoz. Ő is tudta titokban, hogy erre nemigen fog sor kerülni, de gondolni sem akart rá. Akkor is elmegyek egyszer, és punktum - dohogta. Igaz is, ha egyszer mégis elmennék, és rendbe hoznák ősz fürtjeim, akkor mi lenne? Mi az, ami megváltozna, ez egy hülye ábránd-semmi más, értelmetlen hiúsági fakszni - szólt. Ahogy egyéb nyavalyáimon sem tudnak segíteni az orvosok, ugyan úgy a fodrász sem tehet semmi érdemlegeset. Csak pénzembe kerül, semmi több. Legyek én csak visszataszító ingyen. Senki nem képes lefaragni rólam az időt, és ha még lenne is olyan ember, hát jó nagy zavarban lennék, már megszoktam, hogy ilyen vagyok, és az én koromban újra szokni bármit is, nagyon strapás. De játsszuk azt, hogy mégis. Itt állnék szépen és fiatalon, eszem nem volna mit csináljak. Újra Jankának szólítanának, holott már a Janka nénit megszoktam. Nem tudnék egész nap a hintaszékben ülni, mert megszólnának, mondván-ez a fiatal nő egész álló nap csak döglik, csúfot űzve a világból. Kezdhetnék mosni, főzni, takarítani, rohanni, bevásárolni, kicipelném a lelkemet, mindezt évekig csinálva, és a végén megöregednék. Aztán kövéren, és vénen itt kötnék ki a hintaszékben, és tenném vég nélkül amit teszek. Hát, ha én ezt vállalnám, azt hinném megőrültem. Már egyszer megdolgoztam, hogy idáig eljussak, bolond lennék még egyszer végigcsinálni. Mindig ugyanazt elkövetni, mindig ugyanazért, hülyeség. Hogy ahova jutottam az nem egy öröm-ez tény. De máshova jutni nincs hogy, ezért ezen rágódnom sincs mit. Janka rúgott egyet a padlón, belendült a szék, és hunyt szemekkel fantáziált. Kellemes ez a ringatózás - gondolta, ez a hintázás is ugyan úgy eszi az időt, mintha kapálnék. Az időt hagyni kell múlni, ez a dolgom, neki meg az, hogy múljon. Én mindig itt vagyok, ha jön értem a vén kaszás, hát nem kell keresnie. Egy szava sem lehet, de hogy én ez ünnepélyes alkalomra rendbe szedjem magam-haha! Arra várhat. Nem kívánok neki kellemes vizuális élményt nyújtani, nem fogok örömmel menni, neki se legyen öröme. Ez így normális. Különben, ha igazságos akarok lenni, igen egy szar állás a kaszásság. Mindenféle ronda frátert kirángatni az életből, és még csak meg sem köszönik neki…Hát nagy türelem és elhivatottság kellhet hozzá. Lehet, ha lehetne választani, ő is inkább vénasszony lenne, mint halál. De ahogy nekem nincs választásom, úgy neki sincs, és tehet nekem egy szívességet, ha megengedem. Ettől a felismeréstől elvigyorodott, tetszett neki a gondolat, látta amint a kaszás szívességet tesz neki, ő meg kegyesen hagyja. Olyan intenzitással látta maga előtt a jelenetet, hogy felvihogott. Csak ne felejtsd letenni a kaszádat, nehogy megvágd magad a nagy igyekezettől-szólt rekedt hangján, na meg ne felejtsd itt, ha utána a hátadra veszel, mert kapsz a főnöködtől- károgta, és fuldokolva hahotázott. Ha elképzelem mekkora a súlyom, hát garantálom, meggebedsz, mire végigcipelsz a hosszú úton - röhögte.

Csak rázta a nevetés, könnyei végigcsorogtak ráncos-petyhüdt arcán. Csak röhögött és röhögött, karjaival csapkodva hátracsapta fejét. Már levegőt sem kapott, lilás arca, tátott szája - egy vizirémhez hasonlított.

Így találtak rá másnap. Már nem élt.

Kép: Kapolyi György alkotása