Már harminc éve…! Istenem,
ha visszamennék, hirtelen
megcsókolnám ősz kóchaját,
agyonbarázdált homlokát.
Meg kéne mondanom neki,
én vagyok, aki szereti
ma is, harminc év távola
nem festi arcát át soha.
Át kéne nyújtani neki
mindazt, ami megilleti,
amit, amíg élt, nem kapott,
mert nem kért soha, csak adott.
El kéne suttogni neki,
míg kezét kezembe teszi,
hogy jósága gyümölccsé ért,
ő érdemel minden babért,
s a belém vetett bizalom
háláját ma is vállalom.
Meg kéne mondanom neki,
szürkén is lehet fényleni.
"Meg kéne mondani" - bizony, ez a vágy-teli, de már mondhatatlan sor az egyik nagyon fájdalmas ebben a versben. És hogy e vallomásra csak így kerül sor, az elejétől szomorúvá is teszi soraidat, kedves Irén.
VálaszTörlésNéha túl későn döbbenünk rá, hogy nem mondtuk ki, nem mondtuk eleget, amit éreztünk. Grat. Hajnalka
VálaszTörlésLehet, bizony, kedves Irén, (itt is) lehet. (h)
VálaszTörlésKedves Irén.
VálaszTörlésKellemesen meglepődtem őszinte, nagyon emberi, és remekül megírt versedtől.
Gratulálok.
gyuri
Irén, nagyon szép a versed. Megesik, hogy nem mondjuk ki, vagy nem elégszer, hogy mennyire szeretünk. Akkor fáj ez a legjobban, amikor már nincs rá lehetőség.
VálaszTörlésKedves Irén,
VálaszTörlésNagyon szép ez a vers, szeretettel gratulálok hozzá :)
Mindenkinek köszönöm, nagyon...
VálaszTörlés:)