Kapolyi Noémi: Leona tükre




A keskeny kis bérház alig tűnt fel az arra járóknak a nagy, behemót, öreg épületek közé ékelődve.
Minden emeletre csak egy lakás jutott, mert annyi fért el ekkora helyen.
Alig éltek itt páran, a kapu melletti felcsengetőtáblán összesen öt név szerepelt, a földszinten a házmester lakott, de ennyire apró épületben alig volt mit csinálnia, ezért jószerivel csak délelőtt lehetett megtalálni, azután az egész napját a Kis gödör nevű ivóhelyen töltötte.
Az első emeleten egy fiatalember, a második emeleti lakás épp üres volt, akár a negyediken, és a harmadikon élt Leona.
Teljesen egyedül élt az aprócska lakásban, sem állata, sem növényei nem voltak, úgy gondolta ez nem lenne praktikus, meg aztán úgy vélekedett, hogy különben is az ember tartsa magát annyira, hogy nem tárol földet, és ürüléket az otthonában.
Leona kellemesen éldegélt. Nagy szerencséjére a papáék tetemes összeget hagytak rá a bankban, így soha nem kellett dolgoznia.
Reggelente, amikor álmosan a foteljében kávézgatott, és a reggeli napfény besütött a kedves kis szobába, gyakran mélázgatott, és emlékezett emberekre, beszélgetésekre, sokszor felidézett régi, elfeledettnek hitt dolgokat.
Bizony, papáék mindig mondogatták, hogy gondoskodnak róla akkor is, ha ők már nem lesznek itt.
És tényleg, milyen jó érzés, hogy körülötte ennyire rendben van minden, milyen rendezett az élete, ezt nagyon, de nagyon becsülni kell.
Ő volt az egyetlen gyermek a családban, amikor serdülő lánnyá vált, a vastag szemüvege miatt a gimnáziumi társai néha csúfolták is, meg azt mondták kövér, és zsíros a haja, na tessék, és most mi van velük?
Na, mi? Agyongürcölt, és tönkrement emberek lettek. A papa mindig mondta neki, hogy
-Leona drágaságom, irigyek rád, azért csúfolnak téged, meg kell értened őket, rólad gondoskodunk, szeretetben élsz, és gyönyörű vagy. Nem könnyű ám ezt lenyelni a maguk fajtának, és a papának igaza volt ebben is, mint annyi minden másban, a mamával együtt.
Meg aztán ő nem is bírná ki a munkába járást, meg a háztartást, hiszen itthon is annyi minden van, néha azt sem tudja mihez fogjon hozzá.
Például amikor kávézott, utána öltözködni kellene, és reggelizni, aztán lemenni vásárolni, és akkor még ebédje nincs is, de már nyakán a délután, aztán rohanva itt az este.
Pedig valamikor a könyvtárba is el kellene jutnia, talán majd a jövő héten.
És hát Leona sokszor lepihent ebéd után, mert a főzés, és a mosogatás kemény dolgok, nem lehet másként kibírni.
Néha elolvasott egy napilapot, de iszonyatosan unta, és el is álmosodott tőle, olyan dolgokról, és emberekről szólt akikről semmit sem tudott.
A lakásában tulajdonképpen azért nem volt rendetlenség, mert kevés holmija lévén nem lehetett mit szétszórni, és ottfelejteni a dísztárgyakat, a képeket pedig nem szerette, a szőnyegeket meg azért nem, mert mama mindig mondta, hogy azzal munka van.
A parkettát pedig könnyebb volt tisztán tartani.
Egyik délelőtt, javában a pongyolás időszakban megszólalt a csengő.
Leona nem várt soha senkit, így egy darabig hagyta csengeni.
-Majd elunod, -mondta.
De az illető nem unta el, így aztán inkább felkászálódott a foteljéből és kikiabált.
-Jövök már!
Kinyitotta a bejárati ajtót, de nem állt ott addigra már senki sem.
-Na, nem baj, mindegy is.
Avval becsukta az ajtaját, de amikor közben oldalra esett a tekintete a falnál meglátott egy csomagot.
Beljebb tárta az ajtót és kilépett a lépcsőházba, egy lapos csomag pihent a falnak döntve.
Vastag barna zsírpapírba csomagolták, és még egy madzaggal is átkötötte valaki.
Leona meglepődött, mert még soha életében nem kapott csomagot, gyorsan megfogta, hogy felemelje, de igen súlyos darab volt, két kézzel kellett megragadnia, alig tudta behúzni az ajtón.
Amikor már a kis előszobában állt és a bejárati ajtót kulcsra zárta, hozott egy ollót és nekilátott kibontani.
Ahogy tépkedte a vastag papírt, először a keret tűnt fel, azután felfénylett egy tükör.
-Ó, nahát ! -szaladt ki Leona száján az ámulat-, milyen szép ez!
Elképedve nézegette újdonsült szerzeményét.
Aztán igyekezett teljesen kicsomagolni a tükröt majd becipelte a szobába, és nekitámasztotta az asztalnak, az aljához pedig tett egy lexikont, nehogy a keret megcsússzon a padlón.
Már fújtatott, mire befejezte, azután belehuppant a foteljába, hogy alaposabban megnézze.
A tükör antik darab lehetett, a széleire vastag fazettát csiszoltak, vastag üvege ragyogóan tiszta volt, de néhol homályosan mutatta csak a körülötte lévő dolgokat. A keret pedig széles és vastag, kemény fából készítették, ami idővel beéret,  olajosan barna színt kapott, kézzel kifaragott levelekkel,  bogyókkal díszítve, a levelek mögül apró kis lények- Leona állatkáknak vélte- nézegettek,  apró kezecskéikkel a bogyók felé nyúlkáltak.
Leona csak ült és gyönyörködött.
Innentől kezdve Leona napjai kezdtek megváltozni, mert a fő attrakció a tükör előtt ücsörgés lett, és a faragvány nézegetése, nem tudta megmondani, hogy lehetséges, de egyáltalán nem unta ezt a foglalatosságot.
Aztán egyik reggel Leona döbbenten vette észre, hogy a tükör egészen megvakult, alig látta benne magát, annyira kétségbe esett ettől, hogy még a kávéját is magára borította, és hangosan sírva fakadt.
Levette a szemüvegét,  hosszasan törölgette a szemeit, és fújta az orrát.
Amikor felnézett látott ugyan valamit. de életlenül, azt mindenesetre látta, hogy a tükör talán mégsem vak, talán nem annyira nagy a baj.
Felállt és a szemüvegéért tapogatózott az asztalkán, aztán felkapta, és odanézett.
Látszott valami, határozottan látszott, bár nem tudta kivenni így sem, micsoda.
Még mindig hüppögött, elcsuklott a légvétele, de már kezdett reménykedni.
-Jajj, bárcsak, bárcsak, nem menne tönkre a tükröm- mondta esdeklő hangon.
Tudta, hogy nincs kinek mondania, de azért néha megszólalt otthon csak úgy.
A tükör üvegén már elmosódott körvonalakat is látott, aztán kitisztult az üveg, és Leona annyira hátraugrott, hogy beleesett a foteljába.
-Te jó ég!-kiáltott.
Kezeit az arca elé kapta, és csak az ujja mögül mert kinézni a tükör üvegére.
Valamilyen növényt látott, nagy zöld levelek és ágak, aztán a levelek közt megjelent egy színes gyönyörű tollú madár, de átrebbent egy ágra, aztán kilépett a tükör látóteréből.
A levelek közt érett bogyós gyümölcsök nőttek, de néha megremegett az ág, aztán egy hosszú karú szőrös állat letépett egyet és megette.
Leona dermedten ült,  egyre jobban eluralkodott rajta a rettegés.
Nem tudta, mi lehet ez, és hogyan történhetett, annyi lélekjelenléte maradt még, hogy lassan kibújt a pongyolájából,  és hirtelen ráhajította a tükörre.
Este aztán annyira elkapta a kíváncsiság, hogy bár félve, de lehúzta a ruhát az üvegről, hátralépett,  figyelt.
Lassan sejlett fel a látomás,  most egy házat látott, ami egy kertben állt. A kert dúsan, a legzöldebb pompájában tombolt, a ház pedig rikítóan vörös téglákból épült, kék tetővel.
Aztán megfigyelte, hogy az ablakok keretei is kék színűek, akár a tető, és a párkányok kővirágtartóiból gyönyörű,  zöld futónövények omlanak lefelé. Ezek az erőteljes színek egészen lenyűgözték.
Aztán nem történt semmi.
Leona azon kapta magát, hogy egészen besötétedett, ő pedig valószínűleg elbóbiskolt a tükör előtt, csak valami halvány derengés világította be a szobát.
De a derengő fény a tükörből érkezett, jobban mondva egy szobából, amit mintha a tükrön át látott volna, este volt, egy otthonosan berendezett szobát látott a padlón színes szőnyegekkel, az asztalon egy porcelántestű lámpa burájának üvegében kanócszál világított, a székeken ülőpárnák, a falnál egy kredenc a polcain rengeteg porcelánfélével.
Leona már nem érzett félelmet, arra gondolt, ha a tükör bántani akarná, azt már régen megtehette volna.
Inkább erősen figyelt az apró részletekre, azt is látta, hogy az ablak kerete kék.
-Tehát ez a szoba abban a házban van, amit este láttam-magyarázta önmagának.
Aztán lassan elfordult a látvány, mintha körülnézett volna valaki, és ő is azt látná.
Egy kényelmesen megvetett ágy látszódott, puha nagy párnával,  vastag takaróval. Az ágy melletti éjjeliszekrényen egy kis vázában élénksárga virágokból apró csokor virított.
Milyen szép, és meghitt ez, gondolta Leona,  pedig engem az ilyesmi sosem érdekelt.
Lassan a kép elhalványult, aztán nem látott már mást, csak a lakását, és saját magát.
Másnap reggel sietve kelt, mert minél előbb meg akarta nézni a tükröt.
Egészen hamar össze tudta szedni magát annyira, hogy a kávéjával együtt odaülhessen.
Már leültében látta, hogy van néznivaló.
Ugyanaz a szoba, a tegnap megismert berendezés, de ült valaki az asztalnál és teát ivott.
Érződött, hogy nem tudja, hogy nézik.
Leona lélegzet visszafojtva ült, meg sem mert moccanni, de nem történt semmi.
Egy férfi itta a teáját, és a kanalával matatott a csészealjon.
Leonának valahogy rossz érzése támadt, nem akart leselkedni, hirtelen inkább a padlót nézte.
Amikor újra felemelte a tekintetét, ismét a kertet látta, lassan a fák felé fordult a kép, aztán olyan hirtelen harsant fel a madárdal, hogy Leona majdnem elájult.
Betódultak az erdő, és a kert hangjai a szobába. Füttyögések, trillák, egészen elképesztő hangok.
Leona megértette, hogy a tükör már nem csak láttat vele dolgokat, hanem szinte be is engedi őt ebbe a valószerűtlen világba. Aztán erősödött a hangok közül valami, mintha szárnyak suhogását hallotta volna.
Hatalmas fehérséget látott, szépen erezett fénylően fehér és kékes színben játszó tollakat.
-Milyen madár lehet?-suttogta Leona.
Aztán a gyepet látta, és rajta egy négylábú szárnyas lényt.
A feje egy kecske fehér pofájára hasonlított, a testét is fehér szőr borította.
Mégis kecsesen lépdelt valószerűtlen alakjával, halványkékben játszó szárnyait annyira leengedte, hogy a szélei finoman leértek a fűre.
Nem volt nagy testű állat, Leona nem is érzett félelmet.
Ekkor a lény felnézett, kéklő tekintete egyenesen Leonát kereste.
Leona nézte, aztán maga köré tekintett zavartan.
De ekkor a lény megszólalt.
-Leona, én téged nézlek- kedvesen simogató hangon szólt-, látlak téged, ahogy te is engem-Leona úgy látta, hogy ez az  állatféle mosolyog rá-szép itt. Láttad a házat, rengeteg szobája van, már ismered azt is, milyenek azok.
Ha jönni akarsz, most jöhetsz.
-De, de, jó, akár, miért is ne, de hogyan?- dadogta Leona, miközben annyira figyelt, hogy már egészen a padlón a tükör előtt térdelt.
-De én mit fogok ott csinálni?- kérdezte halkan.
-Leona?-figyelj rám- és most már Leona biztos volt abban is, hogy ez a valami nevet-ne neheztelj rám kérlek, de meg kell kérdezzelek válaszképpen, hogy te otthon úgy általában mit szoktál csinálni?
-Hát én, én, üldögélek, és a pékhez is járok, meg néha ezt azt.
-Hmm. Na ezt látod itt is lehet.-válaszolta a lény félrebillentett fejjel.
-Nem veszélyes ott nekem?- kérdezte ismét Leona.
-Nem drágaságom, nem az, a lelkednek az a veszélyes, ahol, és ahogy most élsz, illetve tengeted az idődet.
Leonának furcsa érzése támadt, azt, hogy drágaságom, már nagyon régen nem mondta neki senki.
-Leona, figyelj, most kell döntened. Soha semmit nem kellett még eldöntened ebben az életben, és tenned sem igen kellett semmit. Ezt a döntést viszont most neked kell meghozni. Nincs kitől elbúcsúzz, az emlékeid pedig megmaradnak. Félned sem kell, semmi olyan nem fog történni veled, amit nem szeretnél.
De idő nincs. - mondta a lény-,  most válaszolj, ha nemmel felelsz, a tükör megvakul, örökre.
Leona nagyon rosszul kezdte érezni magát, hiszen dönteni, neki nem kellett még dönteni, meg az felelősség, de a tükör, azt megszerette, soha semmi érdekes nem történt még vele, csak ez.
De ide, igaz, semmi nem köti.
Leona, nincs időd-hangzott a sürgetés.
-Jó, jövök-szólalt meg Leona, de szinte abban a pillanatban meg is bánta, hogy válaszolt, érezte, ahogy a hideg veríték kiül a homlokára és a levegője is kevés volt.
Ekkor megérezte a szárnysuhogás okozta légmozgást, a kecskeszerű, kékes fehér szárnyú lény ott állt a szoba közepén, de kék körmei nem érték a padlót, viszont nem volt kicsi, ahogy messzebbről a fűben látta, Leona úgy vélte akkora akár egy ló, bár azt még nem látott.
A lény ránézett, egész közel, bele az arcába, aztán a Leona felé eső szárnyát lehajtotta.
-Ülj fel a hátamra.
-Ügyetlen szoktam lenni, nem fog menni -, suttogta Leona.
-Csak akard.
Leona ott állt és annyira akarta, de semmi nem történt.
-Ne nézz, ne gondolkozz, hunyd be a szemeidet és ne gondolj semmire.
Leona nagyon erősen igyekezett minden gondolatot kisöpörni a fejéből, de ekkor már érezte, hogy valami megváltozott, kinyitotta a szemét és látta, hogy magasan ül, előredőlve, a feje pedig a plafont súrolja.
-Jól van, most tedd a tenyereidet a nyakamra, hunyd be a szemed.
Abban a szempillantásban érezte az enyhe rázkódást, kinyitotta a szemeit és körülnézett.
A kertben álltak a fűben. Óvatosan lecsusszant a földre, talpával érezte a lágy pázsitot.
Ahogy először lélegzett, teleáramlott a tüdeje az illatokkal terhelt levegővel.
Selymes fény áradt szét, bár a Napot nem látta.
-Indulj a házhoz, menj be a kapun.
Ahogy körülpillantott, már egyedül állt a füvön, és számára is meglepő módon ruganyos, és üde léptekkel megindult a kapuhoz.
Ahogy a kék kapuszárnyakhoz ért, az egyik kitárult, és egy kedves úr kissé meghajolva beinvitálta az épületbe.
Kellemes tágas előtér fogadta, ahonnan mindenfelé szobák, és folyosók nyíltak.
Leona meglepődött, mert a ház nem tűnt kicsinek, de ennyire nagynak sem, hirtelen elmorfondírozott azon, hogy milyen ügyes tervezője lehetett, akárki is volt az illető.
Mivel teljesen egyedül ácsorgott egy ideje, elindult balra egy folyosón, puha szőnyegen lépdelt az enyhe fényben.
Végre meglátta az egyik szobát, kellemesen terített asztal állt középen, süteménnyel, és csészékkel, a hófehér terítőn, tálcán a teáskanna, rajta kis kancsómelegítő baba üldögélt.
Aztán nyílt egy oldalajtó, ami a szobába vezetett, és megjelent rajta egy kislány, az egyik kezében  kis agyonhasznált mackót szorongatott magához, de mosolygott,  miközben Leonát nézte, leült az egyik székre.
-Te nem jössz?- hangzott fel a kérdés Leonának kedves gyerekhangján.
-Hát, jöhetek.
Odasétált az asztalhoz, és ő is leült.
A kislány nézegette őt egy darabig, aztán nekiállt egy szelet süteménynek.
Miközben evett, mindig felnézegetett Leonára.
-Na és, hogy tetszik itt drágaságom?- kérdezte a kislány.
-Hogy nekem? Hát szép, igazából nem is értem, nagyon érdekes hely, és az is ahogy idekerültem-válaszolt Leona.
-Ideje volt már, - válaszolta a kislány.
-Hát ezt meg honnan veszed? Ismersz talán? Tudsz rólam bármit? Hmm?
Valahogy olyan bántónak érezte a kérdést, de azért Leona igyekezett kedves lenni a lánykával, végül is milyenek lehetnek a gyerekek? Hát a fene sem ismeri őket.
-Semmi értelme nem volt ennek az időhúzásnak, jó, hogy megjöttél-mondta a kislány és eszegetett tovább.
-Töltenél teát?- kérte Leonát.
Leona felállt, ügyetlenül kissé, de azért sikerült nem melléöntve a csészébe tölteni.
A kislány abbahagyta az evést, és nagyon komolyan Leonára nézett.
-Leona, drágaságom, tudod te egyáltalán, hogy hol lehetsz?
-Fogalmam sincs, de ne hívj így.
-Miért ne?
-Idegesít, nagyon régen azok hívtak így, akiket szerettem, aranyos vagy, de elég ebből.
Avval hátra tolta a székét és felállni készült.
De a kislány megelőzte, átnyúlt a tányér fölött, és elkapta Leona kezét.

Mintha valami átjárná a testét, egy hatalmas ütést érzett, ami a lelkét találta el, egészen kábán, félig már felállva az asztal mellett megmerevedett, mint egy bábu.
Amikor enyhült a kábulat döbbenten látta, hogy nincs már kislány, a kezét fogja valaki, egy fiatal nő, és őt nézi.
Egy ismerős fiatalasszony.
De honnan ismerős?- próbált gondolkodni Leona.
Úgy érezte magát, mint aki ébren álmodik. Nem tudott mozogni vagy gondolkodni, csak sodródott az érzésekkel, képekkel.
Aztán kitisztult a látvány és Leona a székre roskadt.
Az anyja fogta a kezét és nézte őt.
-Mi ez?-suttogta Leona.
-Hát ez drágaságom, ez a túlvilág. Tudod olyan, amilyennek elképzeljük és mi apáddal ilyennek gondoljuk, de aztán van, amikor másmilyennek, akkor úgy is néz ki, majd megszokod.
Nehezen tudtunk elhozni, pedig régóta próbálkoztunk rajta.
-Apámmal?- rebegte Leona.
Hát persze, ő hozott át téged. Majd mindjárt ő is jön egy teára.
-De hát ő nem ember?
-Amikor jön, akkor ember, de nem ez számít Leona, sosem értetted igazán, és inkább elbújtál a világ elől ahelyett, hogy kibontottad volna a szárnyaidat és meg merted volna élni önmagad milyenségét.
Olyan vagy amilyen lenni akarsz, persze a bensődre értem ezt, amilyen lenni szeretnél, meg kell keresned a módját, és itt, ha elképzeled, bármilyen formában létezhetsz, mert attól te önmagad vagy, azt sosem hagyod el, és persze nem is szabad elveszítened.
Úgyhogy drágaságom, örülök, hogy végre sikerült áthoznunk téged, mert itt a kis lelked legalább megtanul majd élni.

8 megjegyzés :

  1. Kedves Noémi.
    Sokan, nem merjük megélni "Önmagunk milyenségét", és ettől, egy állandó kompromisszum helyzetet kell elszenvednünk.
    Bár, szárnyaink kibontásához kell egy mersz, de ha meg sem próbáljuk, a célt tévesztett puskagolyó annyi, mintha ki sem lőtték volna.
    Egy sikertelen próbálkozásnak az az előnye, hogy az ember nem tehet szemrehányást magának, hogy meg sem próbálta.
    Igazán jó történet, tetszett.
    gyuri

    VálaszTörlés
  2. Kedves Gyuri,

    Köszönöm elgondolkodtató hozzászólásodat és örülök, hogy tetszett :)

    VálaszTörlés
  3. Szívesen olvastam írásodat, kedves Noémi! Azért is, mert jó a történet, a tükör révén lehetőségeit megsejtő Leonáról. Döntenie kell végre, s itt nem véletlen a "kecskeszerű", lóméretű szárnyas állat (lásd Pegazus) szerepeltetése. Mindenképpen tetszik, ahogyan (mint általában) türelemmel végigviszed "meséidet", nem lehet érezni elsietettséget. Ha javasolhatok megint: előnyére válna írásaidnak, ha összetartozó részeket egybefognál. Egy példával: "Aztán a gyepet látta…" Ezzel a kezdő mondattal további hármat mindenképpen egy bekezdésbe foglalhatnál egybe. (Nem egyszerűen csak a terjedelem csökkentése miatt gondolom!) És még egy: jó lenne, ha ritkábban (mondjuk a beszélő bizonytalankodása miatt) kezdenéd csak "hát" szóval a soraidat. – Ez, drágaságom, ez a túlvilág. – Így, szűkebben, éppen elegendő. – Gratulálok alkotásodhoz! :)

    VálaszTörlés
  4. Leonád története magával ragadó, furcsa teremtést ismertetett meg. Kis hezitálás után mégis vállalkozott arra, hogy egy merőben más életet éljen. Tetszett, ahogy végigvezettél minket a döntésig való eljutás vívódásain, új szokásainak bemutatásán. :)

    VálaszTörlés
  5. Kedves Gábor,

    Igazán jól esett amit írtál és nagyon köszönöm. A javaslatodat feltétlenül megfogadom, mert igaz észrevétel :)

    VálaszTörlés
  6. Kedves Ildi,

    Köszönöm szépen az olvasást és a kedves soraidat :)

    VálaszTörlés
  7. Nagyon szép történet volt ez, jó volt olvasni kedves Noémi.

    VálaszTörlés
  8. Kedves Noémi!
    Lelki vívódás értékes bemutatása.
    Szeretettel gratulálok: Mila

    VálaszTörlés