Kapolyi Noémi: Szomorka

Bizony, ahol sok az állat, ott sajnos előfordul, hogy elpusztul valamelyik.
Ezen a napon történt, hogy mire reggel mindenkit kiengedtünk, megitattunk és megetettünk, az egyik nyuszika elpusztult, és sajnos egyet pedig megtapostak a többiek.
Hiába nagy az ól, és jól elférnek benne, a nyúl könnyen megriadó állat, ilyenkor megugranak, körbe-körbe futnak, és bármelyikük összetapossa a társát, aki viszont a földre kerül, annak nincsen több esélye, mert onnantól, mintha nem is létezne, ráállnak, ráülnek, vagy épp’ ráfekszenek a többiek.
Bár mindez ismerős lehet, mert néha az emberek is ilyenek, még meg sem kell riadniuk hozzá.
A nyulak viszont gyönyörű jószágok, de a tudatukkal mintha csak félig lennének ezen a világon.
Mintha a másik felük valahol az örökkévalóságban kavarogna, ezért soha, vagy csak igen ritkán esik meg az, hogy valakinek a nyuszija úgy viselkedjen, mint egy cica.
Nem lehet igazán közeli kapcsolatot ilyen formán kialakítani velük, de azért a maguk módján ismernek, és kedvelnek is engem, hiszen etetem, itatom, simogatom őket, de sokszor beszélek is hozzájuk, nehogy megijedjenek, amikor odamegyek.
Ez a kis állat ugyan még életben volt, de nagyon rossz állapotban, nem is volt már tudatánál.
Dobozba törülközőt tettem, és ráfektettem szegényt.
Aztán pedig, mivel sok volt még a dolgom, rábíztam őt Molly kutyuskánkra.
Molly pici, okos,  szófogadó kutya, igazi kis Yorkshire terrier.
A vérében van az ölés, de a mi állatainkat nem bántja.
Azokon kívül amit csak tud, megfog és nem kegyelmez neki.
Mollykánknak igencsak nehezére esett a szófogadás, égő szemmel, és kilógó fogakkal őrizte a nyulat, de nem nyúlt hozzá, mert megkértem rá, és ő megértette mit akarok tőle.
Ha megmozdult a dobozban a kis állat, Molly szaladt hozzám, éppen ahol voltam, és ütötte a térdemet, hogy jöjjek gyorsan.
Siettem is, de minden alkalommal csak ugyanazt láttam, hogy bizony nagy a baj.
Molly őrizte szorgalmasan, alig egy pofácskányi távolságból le nem vette a nyúlról a tekintetét.
Épp’ a konyhában ültünk az asztalnál, a dobozkában még lélegzett a kis lény, a kutyuska pedig őrizte, ahogy órák óta egyfolytában.
Aztán egyszer csak sarkon fordult, és odajött hozzám.
Még odakaptam a tekintetem, és láttam ahogy kifújja utolsó lélegzetét.

Aztán gondolkodóba estem.
Honnan tudta ez a kicsi kutya, hogy ez lesz az utolsó lélegzet, és előtte egy pillanattal otthagyta őt?
Miféle érzéke lehet neki, ami nekünk ennyire nincsen?
Hiszen ő érezte, hogy távozni fog.
Mi pedig sokszor csak azt vesszük észre, amit az élet már ordítva mutogat, hogy itt van előtted, nem látod?!