Kapolyi Noémi: Lakjunk falun Görbecsőr (17. rész)

Az előnevelt csirkék szépen felcseperedtek és eljött az idő, amikor már a túltartás jelei kezdtek mutatkozni az elnehezült állatokon.

Végül aztán az én vaj szívemnek is be kellett látnia, hogy ha nem kezdjük el levágni őket, akkor majd saját maguktól fognak egyesével elpusztulni. Így hát nekiálltunk és kétnaponként vágtunk, pucoltunk, míg erősen fogyásnak indult az állomány.

Ebben az időben a disznóól már üresen ásított nagyokat az almafa árnyékában. Nem akartunk újra nagy állatot tartani, zavaró és fájdalmas is volt egyben az okosságuk és a kedvességük, minden vadságukkal együtt, ezért kezdtünk bele a csirkék tartásába.

Az ólakban nőttön-nőtt a hely, én pedig aggódásba kezdtem, mi lesz ezután?

Keresgélni kezdtünk az újságban a hirdetések között és találtunk is egy helyet, ahol ismét kiscsirkéket lehetett vásárolni. Kaptam is a telefont és rendeltem belőlük húszat.

A kis udvart kitakarítottuk és nem volt más dolgunk, mint várni a teherautót, ami majd nálunk is lerakja a rendelésünket. Egyik hajnalban aztán jó korán megérkeztek a csirkék, ketrecekben szállították őket és az udvarban ki lettek tessékelve a fázós madárkák.

Hiába volt tárva a szalmával felszórt ól, az etetőben ott sárgállott a kukoricával és búzával bekevert meszes dara, ezek csak álltak ott, megszeppenve, egy kupacban. Amikor elment a szállító, csak néztem a kerítés mellett, hogy jaj, mi lesz ezekkel a madarakkal, ott fognak összefagyni a hideg reggelen.

De aztán szerencsére a korai napsugarak valamennyire eloszlatták a félelmüket és lassan a legéhesebbek a vályúhoz szállingózva csipegetésbe fogtak. Akkor már láttuk, itt nem lesz semmi baj.

Csak később tűnt fel, hogy egy madárral mégis baj van, amikor a férjem elkapta, láttuk, hogy ez a szegény csont és bőr, mert a földről nem tud enni.

Kis apró testét alig fedték tollak, a fejecskéje rettentően rondára sikeredett.

A szemei sem egyformán álltak, viszont az apró fejből hatalmas, oda nem illő görbe csőr nőtt ki, nagyon hosszan és olyan formán, mintha egymás mellé, ollóban záródnának.

Gondban voltunk és gondolkodtunk, hogy mit csináljunk vele, közben pedig elneveztük Görbe csőrnek. Soványka is meg csúnya is volt, de élt, hát had éljen, gondoltuk.

Aztán támadt egy ötletünk, mivel van egy pici kutyánk, vettünk neki kutya körömvágót, azt találtuk ki, talán a felső, rettentően hosszú csőrt levághatnánk picit, vigyázva az élő részre, akkor, bár még mindig nem sok köze lenne a két csőrnek egymáshoz, legalább az eleje leérne az ennivalóhoz.

Megfogtuk a csöpp kis állatot és óvatosan a felső csőrt rövidebbre vettük, aztán visszatettük a többiek közé.

Innentől kezdve mindig ügyeltünk arra, hogy a csirkéknek sok darájuk legyen és olyan nedvesen, hogy ha beletúrnak, akkor jó kis gombócokat tudjanak szedni belőle.

Reméltük, így talán Görbe csőr is életben marad.

Aztán telt az idő és mindenki növögetett, csak Görbe csőr maradt ugyanolyan göthös, mint volt, kissé kitollasodott ugyan, de más nem változott.

Figyeltük és láttuk, hogy hosszadalmas procedúrával, de evett valamennyit minden nap. Etetéskor aztán több felé osztottuk az ételt, hogy ne csak a legerősebbek jussanak bőven a darához.

Görbe csőr innentől kezdve tömte magát, ahogyan csak tudta, a teste most sem vastagodott, de kinőttek a tollai. Ahányszor a tyúkudvarba léptem, minden alkalommal ott ugrált és megvárta, amíg a többiek elkotródnak a nagy ételkupacokhoz, mert megértette csöpp fejével, hogy azután ő jön és kap valamit.

Az idő csodásan felmelegedett, a hideg éjjelek elmúltak és az egész kertben dúsan zöldellt a fű és a sok vadvirág.

Egy délután kinyitottam a kiskaput és kiengedtem a csirkéket kapirgálni. Görbe csőr figyelte ki elsőnek a nyitott kaput és a kutyákkal mit sem törődve vígan ugrált a fűben. Bár ide-oda kapott, füvet enni nem sikerült neki, de a tyúkhúr puha levélkéi mégsem tudtak ellenállni neki, abból már tudott szedegetni. Amikor betereltem néhányukat a többség még ki sem mert jönni a területükről, csak ácsorogtak, figyelték a többieket és a nyitott kaput elkerülték.

Mivel aztán Görbe csőr kivételével lassan mind megnőttek, újra csak az történt, ami előzőleg, a nagy madarakat bizony annak rendje szerint levágtuk.

De milyen érdekes az élet és a sors.

Görbe csőr, amelyik madár a legrosszabb életlehetőségekkel jött a világra ma is megvan, vidáman ugrándozik az udvaron, napozik a körtefa ritkás ágai alatt, eszik a darából és nem ül meg, mint a többiek, hanem járkál, bámészkodik, figyeli, mi történik a kerítésen kívül.

Mivel sokat mozog, enni pedig keveset tud, ma is megvan és valószínű meg is lesz, amíg csak él.