Kapolyi Noémi: A borbély

A városka főutcája egy helyütt szép térré öblösödött,  itt állt a templom, vastag, sárga falaival és a kapu felett magasodó tornyával, aztán innen az utca nagy lendületet vett és felszaladt a domb tetejére, majd véget ért egy fákkal és bokrokkal telenőtt liget félében.

Erre már nem járt szinte senki, vagy éppen csak délutánonként pár elcsavargó gyerek vagy egy-két fiatal párocska, hogy eltűnhessenek a kíváncsi szemek elől.

Itt a domb legutolsó csinos, de apró házában működött Kormolek úr borbély üzlete.

Az eltelt évek alatt kialakult ügyfélkörének már nem kellett hirdetnie magát, ezért semmiféle táblát nem rakott ki, hanem egyszerűen reggel fél hét óra tájban kitárta sarkig a zöldre festett kertkaput és a bejárati ajtót maga mögött behajtva beült az ablakhoz tett karosszékébe és várta a vendégeket.

Innen jól rálátott a kapura, a járdakövekre és a szegélyhez régen elültetett kankalinokra, amelyek aztán szépen elterjedtek és most zöld levélkéikkel és sárgásfehér virágaikkal dúsan díszítették a bejárót. Az utca üres volt, egy lélek sem járt rajta, a liget felé elnézve belátott az első fák közé. Éppen visszafordult csendesen mélázva, amikor felfigyelt a fiatalemberre, aki a ház előtt ácsorgott és befelé tekintgetett.

Kormolek úr felkelt karosszékéből és kilépett az ajtón, a fiatalember azonnal észrevette.

-Jó napot kívánok, én egy borbély üzletet keresnék -kérdezte rögtön.

-Jó helyen jár, jó napot, jöjjön be, kérem -intett jobb karjával Kormolek úr és hátrébb lépett-, helyet adva az idegennek.

A kellemes, napos helyiség falán pont a bejárattal szemközt szép, sötét diókeretes, fazettás szélű csiszolt tükör díszelgett, előtte a kényelmesen öblös fodrász székkel. A tükör alatt hosszú pult állt a falhoz simulva, amelyen Kormolek úr eszközei sorakoztak. Különféle ollók és tálkák, üvegpalackok  szögletes üvegdugókkal, kis porcelán patikamozsár benne az apró, fa végű morzsolóval, aztán egy lapos üvegedényben szárított rózsaszirmok halmozódtak puhán, halványan, illatosan.

A fiatalember tétován megállt a kis üzlet közepén és Kormolek úrra nézett.

-Adja csak a kabátját, ide felakasztom - szólt előzékenyen a borbély-, aztán foglaljon itt helyet, és mondja, mit óhajtana?- szegezte sötét figyelmes szemeit a vendégére.

-Nagyon rendezetten kellene kinéznem, szóval nem is tudom- felelte tétován a vendég- a hajam is hosszú és borotválás is kellene- felelte neki.

Kormolek úr most nézte meg igazán alaposan az előtte ülő fiatalembert.

Meg is állapította magában, hogy bár a járása és a mozgása ruganyos, de semmiképpen nem fiatal a vendég, fekete hajában sok ősz szál villant és a szakállában is bőven volt az ezüst.

-Semmi akadálya uram- szólt szívélyesen- talán valami ügyben jár, ha nem bánja, hogy megkérdezem? És hogyan szólíthatom?

A férfi kicsit lehajtotta a fejét úgy nézett fel a tükörbe.

-Albert vagyok.

-Kormolek, örvendek.

-Nos, úgy döntöttem felszámolok mindent- kezdett a válaszába Albert- eladom amim van és valahol új életet kezdek, egyszerűen nem sikerült felépítenem magam körül semmit, középkorú ember vagyok és se családom, se rokonom nincsen és bár rengetegen vettek körül, amikor figyelmesebben belegondoltam, rá kellett jönnöm, hogy barátaim sincsenek, dolgoztam rendesen , mindent megtettem és közben mégis, mintha elhasználódott volna körülöttem a levegő, minden nap egyformán telt, egyedül, senki nem törődött velem és ez így lesz, amíg csak élek- magyarázta, majd folytatta- úgy érzem muszáj változtatnom, mert ebbe belefulladok, most készülök aláírni a szerződéseket, akkor nem lesz házam, kertem, apámék szőlője sem és a présház, a kis erdőrésszel.

Mindentől megszabadulok. A munkámat már ott is hagytam. Aztán majd a pénzzel a zsebemben kitalálom, mihez kezdjek és hol, no, meg kikkel, így gondoltam ki- válaszolta.

Közben Kormolek úr kikeverte a hajpakolást, odatolta a kis hajmosóállványt a vendége háta mögé.

-Mondja uram, figyelek, csak közben hajtsa hátra a fejét, csak kényelmesen, megmosom a haját, aztán megmasszírozom evvel a pakolással, és kicsit pihentetjük a haját, úgyhogy helyezkedjen csak el- beszélt és megigazította a támasztékot, hogy tényleg kényelmes legyen.

A meleg víz jóleső érzése és a masszázs egészen ellazította.

-Tulajdonképpen ennyi, amiért itt vagyok- fejezte be halkan.

-Így ni- hallotta a borbély hangját és most a törülközőt ráterítem a meleg hajára, had pihenjen egy kicsit- szólt messziről a magyarázat.

Pillái elnehezültek és miközben lecsukódtak, még látta, ahogy a tükör közepénél feltűnik valami sárga.

Mezítláb állt a homokban valami legelőfélén, ahol enyhén fújt a szél. Fent az égen erősen sütött a Nap, az ég pedig rikítóan kéklett. A meleg homok még éppen nem bántotta a lábát. Döbbenetéből  ocsúdva lassan körbefordult, de ameddig ellátott a homokon sűrűn zöldellő fűcsomókon kívül semmi mást nem vett észre.

-Hát én hol a fenében vagyok?-buggyant ki a száján.

Nadrágzsebeiben idegesen kotorászni kezdett, de mindkettő üres volt. Lassan kezdett megijedni. Aztán hirtelen elhatározással elindult csak úgy találomra. Arra gondolt, ha megpróbálna egyenesen haladni, akkor el fog érni valahová.

Nagyon figyelt a lába elé, nehogy valamibe belelépjen, de nemsokára felhagyott evvel és csak nézett előre, jó ideje ment így, amikor megállt és körülnézett, de nem változott semmi. Legalábbis a tájon nem látott semmi újat, ellenben saját magán észrevett bizonyos kellemetlen változásokat, a ruháit teljesen átizzadta és rettenetesen megszomjazott. Tanácstalanul ácsorgott így egy darabig, majd lassan újra megindult és gyalogolt tovább. A Nap végre lejjebb siklott az égen, és végre enyhült a meleg. Kimerülten és szomjasan ült le a homokra, lábait felhúzta és a térdei alatt átkulcsolt kezekkel előre görnyedt. Nem értett már semmit, tele volt kérdésekkel, a homlokát a térdének nyomta és maga elé dünnyögte száraz ajkaival méltatlankodó szavait.

-Mit keresek én itt? Hogy kerültem ide és hogy lesz ezután? Mert ha ez így megy még egy kicsit, egyszerűen szomjan fogok halni- suttogta, míg száraz torka nem bírta tovább a halk beszédet és krákogó száraz köhögéssel ellenkezett.

Arra gondolt össze fogja szedni magát, ha megpihen, de amikor leengedte a lábait úgy érezte mindene elgémberedett. A levegő az alkonnyal kellemessé változott, felkeltek a csillagok és féktelen ragyogásba kezdtek. De nemsokára borzongani majd fázni kezdett, ahogy egyre hidegebb lett az éj. Reszketett és fázva, fáradtan, szomjasan járkálni kezdett. Még az is megfordult a fejében, hogy ez valami őrült álom, de akkor most már jó lenne felébrednie belőle. Végigtapintotta ujjaival a karjait, a lábait, az arcát, de minden érintést úgy érzékelt, mint ébrenlét idején. Aztán tanácstalanul megállt, leengedte átfázott karjait maga mellé és krákogó száraz ajakival kimondta a gondolatait:

-Nem tudom mi ez, szomjas vagyok, és most ki fogok hűlni, nem tudok mit tenni- suttogott lemondón. Avval leült a hideg homokra és hagyta, had legyen, ami lenni akar. Érezte, ahogy a gyomra tájékáról megindult a vacogás, próbált rajta uralkodni, de nem tudott, nemsokára az egész teste elviselhetetlenül rázkódott és a fogai sűrűn összekoccantak.

-Még ez is!-ordította elkeseredetten. Ültéből oldalra vágódott, majd hasra, két kezét az arca elé kapva kaparta a homokot, és könnyek nélkül kínlódva rázta valami zokogásféle, amikor alig érző ujjai beleakadtak valamibe, a tenyere tovább simította a homokot, de akkor már tudatosult benne, hogy van ott előtte valami. Minden erejét összeszedve egyre erősebben húzta szét a homokot, és akkor az ujjai között egy vastag vaskarika emelkedett fel, ami hozzá volt rögzítve valamihez. Feltérdelt, és a karikát erősen megragadva húzni kezdte maga felé. Meglepően könnyen engedett, és felnyílt egy kőlap, az erős csillagfényben jól látta a lefelé vezető lépcsőt is. Nem is gondolkodott, hanem térden előre totyogott és egyik lábát a lejáróba tette, ellenállhatatlanul jól esett neki a lyukból kiáramló meleg levegő. Aztán óvatosan leereszkedett a kőlépcsőkön, és amikor a feje is eltűnt a nyílásban, észrevette az első pihenőfélét, itt lekuporodott, és várt kicsit a melegben. Érezte, össze tudta szedni magát, beleszagolt a levegőbe és esküdni mert volna rá, hogy víz illatát érzi.

A lépcsősor kellemesen kiszélesedett, míg egészen kényelmesen folytathatta tovább útját lefelé. Később tűnt fel neki, hogy a nyílást rég elhagyta, még sincs sötét. Felnézve egészen elámult, hogy a csillagfényes ég ott ragyog most is felette, akárcsak odakint. Megállt a következő pihenőn, és körülnézett, a lépcsők lefelé futottak tovább, de elkanyarodtak. A falat apró, sárga kövek borították, amelyet sűrűn átszőttek a gyökerek. De a hozzájuk tartozó növényeket nem látta, az egyik fonadékot egészen sokáig követte, ahogy felfelé igyekezett az a furcsa gondolata támadt, hogy ezek a fenti fűcsomók gyökerei. Aztán tenyerével megtámaszkodott a köveken. Vizet érzett, egészen felvillanyozódott, megnézte az ujjait, és valóban megcsillant rajtuk a fény. Egészen közel állt a falhoz, odatartotta a tenyerét egy kiálló gyökérszálhoz, és élvezettel figyelte, ahogy elkezd finoman szivárogni a tenyerébe a víz.

Ivott. Soha életében nem érzett ilyen feltörő boldogságot.

Aztán folytatta a lépcsőzést lefelé. Most már szokatlanul eltökéltnek érezte magát, meg akarta tudni, hová vezet a lépcső. Megmozdult a levegő, aztán lengedezett, és amikor a pihenőhöz ért remegő lábaival, és kifordult a falnál, az arcába fújt a párás, langyos szél. Az égen most is szikráztak a csillagok megvilágítva a hullámokat és az elé táruló hatalmas vizet.

Hosszabban állt, és nézett előre, beszívta a langyos szelet, és sós íz maradt a szájában.

-Tenger-suttogta.

Olyan volt, mintha az ég a horizonttal a végtelenbe érne, de közben tudta, hogy ez lehetetlen, hiszen a föld alatt van. Elindult a part felé a süppedő homokban. Néhol elszórtan hatalmas sziklák álltak magukban a fövenyen, jó darabig egyetlen gondolat nélkül szemlélődött,  aztán az egyik szikla mögött megpillantott egy kis épületfélét. Ablaka, és ajtaja sötéten ásított, mégis különös vágyat érzett arra, hogy odamenjen. Engedelmeskedve a sürgetésnek meggyorsította lépteit, miközben fájtak a csontjai a kimerültségtől.

Amikor odaért, bekiabált.

-Hahó, van itt valaki?- milyen gyerekes így, futott át az agyán, de nem volt más ötlete, mit is kiálthatna.

A faházból mégis hamar választ hallott.

-Gyere be, idegen- szólt a női hang.

Fellépett az egy szem korhadt lépcsőre, és onnan a teraszra. Az ajtó csukva állt ugyan, de üres ablaktábláin át belátott a félhomályos, üresnek tűnő szobába.

Aztán a kilincsért nyúlt, és belépett.

A félhomályban megállt.

-Csukd be az ajtót, kérlek- hallotta.

Hátra nyúlt, és magára húzta. Abban a pillanatban felerősödött a fény, egy meglepően kedves, és barátságos otthonban állt, a talpa alatt szőnyeg, a falakon halványszín tapéta, középen asztal, és egy kerevet, meg néhány kényelmes füles fotel.

-Nem kelek fel innen, ha megbocsájtasz- emelte fel fejét az oldalán pihenő nőalak.

-Nem, persze - makogta-, csak maradjon.

-Válassz egy fotelt- és vékony karjával hellyel kínálta.

Albert leült, és lopva megpróbálta megnézni a furcsának tűnő nőt, minden rendben volt, de valami mégis idegenné tette, csak nem tudott rájönni, mi lehet az oka.

A csendet a nő törte meg.

-Nézz rám nyugodtan, ne szégyelld, nem láttál még magamfajtát, ami nem is csoda- beszélt nevetgélve.

Albert így már fel mert nézni rá, szép arc, nem is szép, gyönyörű, könyvekben szobrokat látott ilyen vonásokkal, egészen elképesztette a látvány.

Nagy, vágottan, ferdén ívelő szemek, szép szemöldök, arisztokratikus orr, keskeny arccsontok, és gyönyörű metszésű ajkak.

A nőalak várt egy darabig, aztán vidáman megszólalt, ne félj, de most picit rád mosolygok.

Albert megragadta a karfát.

-Jaj- csusszant ki a száján.

Akkor felmutatta vékony karját, amely eddig szép, elöl gombolós ruháján nyugodott, amikor széttárta az ujjait kifeszültek az úszóhártyák.

-Sellő?!-horkant fel Albert.

-Így igaz, sellő vagyok, mert létezünk, és rengeteg más lény is él, akiket ti holmi legendának tituláltok. Azért fekszem így az oldalamon, mert nehezen tartom meg magam másként, de ha már beszélgettünk, utána úgyis visszacsusszanok a vízbe.

-Hát ez csodálatos, sosem gondoltam, hogy léteztek, ne haragudj- lelkesedett Albert- ez annyira hihetetlen. És ez itt a valóság? Mert azt is gondoltam már többször, hogy ez valami álom, de a kínjaim olyan valóságosnak tűntek eddig.

-Minden a valóság része- válaszolt a sellő- a homokos legelő, amin szánalmasan körbejártál egy darabig, és a lefelé vezető lépcsők, meg itt a tenger is, de az eddigi önsajnálattól duzzadó életed is éppen ennyire valóságos.

-Azért hívtál, hogy sértegess?-tolult fel a méreg Albertben.

-Nem, vagyis valamennyire a te érdekedben mégis. Azért vettem a fáradtságot, és eljöttem ide, hogy beszélgessünk, tudod egy-egy emberöltőként mi is cselekszünk jót, nekem most te vagy az idei emberöltős jó cselekedetem- és elmosolyodott, kivillantva apró hegyes halszálkához hasonlító fogait.

Albert ennek láttán inkább csendben maradt.

-Szóval, önérzetes vagy, de az a gond, hogy túlontúl is, önző is vagy, sosem figyeltél senkire, az örökséged? Ne is felelj nekem, apádékkal nem törődtél, azt hangoztattad, hogy a munkádnak élsz, most pedig teátrálisan hangoztatod, hogy apád szőlője. Ha jobban érdekelnél, most felháborodnék.

Albert előre dőlt ültében, de a sellő felemelte uszonyos kezét.

-Egy szót sem akarok hallani! Én jöttem ide, mert kötelező segítenem terajtad!-rikácsolta- akkor hallgass a neved!- megrázta fürtös fejét, majd arcát előre tartva nyugodt hangon folytatta- szemtelenség így viszonyulni az élet ajándékához, ezt vésd az eszedbe, a Teremtőd tudja ám, hogyan hazudozol önmagadnak? Ne hidd, hogy jól szórakozik rajtad, bosszús miattad, nem érdemeltél meg semmit, amit más kaphatott volna helyetted, kezdi úgy vélni, más lett volna méltó a feladatra.

Albertre téglaként nehezültek egyenként a szavak, ahogy lassan eljutottak az elméjéig és onnan a lelkéig, az öblös fotel egyre nagyobbnak tűnt, ahogy a sértődöttség érzését a kétségbeesés kezdte felváltani.

-Értem, értem-suttogta.

-Akkor jó, reméltem, hogy így lesz.

-Akkor most mit tegyek? Vagy már érdemtelen lettem a folytatásra?-kérdezte halkan.

A sellő most felült a kereveten, uszonyait lassan a szőnyegre csúsztatva, miközben két kezével megtámaszkodott az asztalka peremén.

-Nem vagy érdemtelen. De használd az időt, és küzdj, akarj dolgokat, légy nyitott, és ne akard saját magadat becsapni. A végén úgyis mindenre fény derül, de akkor már nem lehet rajtad segíteni, most viszont még bőven van lehetőséged.

-Küzdeni? De hogy gondolod, mire mondod?

-Nemrégen szomjaztál, aztán fáztál, emlékszel? De próbálkoztál. Kezdetnek nem is rossz.

Albert melegséget érzett, nem tudta mi az, de ott motoszkált a mellkasában.

-Ez a remény érzése Albert- szólalt meg a sellő- ne futamodj meg átgondolatlanul mindentől, mert vannak dolgok, amikkel muszáj szembe nézned, különben sosem szabadulsz meg tőlük, azt hiszem ez egy fontos dolog, nevezzük szabálynak.

-Értem, köszönöm- mondta Albert.

-Van kérdésed?

-Ó, hogyne-felelt Albert- tudni szeretném, hol vagyok, és te hol élsz, és fönt mi van?....

-Elég. Szóval érdemi kérdésed nincs. Akkor elköszönök, örültem.

A kis szobában vaksötét lett. Meg kellett várnia, hogy szemei megszokják a csillagfény beszüremlő derengését, aztán kábán feltápászkodott a kemény padlóról, és kiment a korhadt teraszra.

Megállt a lépcsőfoknál, és két tenyerébe temette az arcát.

-Ó Istenem- suttogta.

-Semmi baj kedves Albert- hallotta Kormolek úr hangját- gyakran megesik az ilyesmi, a fáradt vendégek kicsit elbóbiskolnak néha.