Langyos eső csapdosta a járda köveit, de az emberek nem sokat törődve vele vígan igyekeztek hátizsákkal a hátukon távolabbi céljaik felé. A nagy fedett verandán csak néhányan üldögéltünk a zöldre festett, kecskelábú asztalok mellett. A lécekből összerótt székeket is ugyan ilyen színre festették, s formájuknak köszönhetően kényelmes ülés esett rajtuk ülőpárna nélkül is.
Mélán hallgattam az eső kopogását és bámultam a járdán sietőket, amikor belépett a verandára egy mosolygós arcú férfi, és szó nélkül leült velem szemben az asztal mellé. Kalapjáról csöpögött az esővíz.
- Üdvözlöm! – köszöntöttem, mire barátságos bólintás volt a válasz.
Közben megérkezett a feleségem egy teli tálcával, rajta egy tányér leves, kenyérszeletek, evőeszközök. Letette elém, és fordult is a második fogásért. Észrevette a velem szemben ülő mosolygós embert és halkan megjegyezte:
- Látom, itt a Jani.
Ezzel már el is lépett, én pedig kanalazni kezdtem a levest. A férfi továbbra is mosolyogva nézett, majd hirtelen fölállt és kisietett az esőbe. Szemem sarkából láttam, amint a ház mögött eltűnik.
Kis idő múlva visszatért, és valamit hozott a kezében. Leülve előbbi helyére, összezárt öklét felém nyújtotta. Egy darabig értetlenül néztem rá, majd megértettem, adni akar valamit nekem, és én is kinyújtottam a kezemet feléje, nyitott tenyérrel. Ettől még szélesebb mosoly ömlött szét az arcán, és a tenyerembe tett két zöld diót.
- Nekem? – kérdeztem
Feltartotta egyik ujját. Megértettem, hogy csak az egyik dió az enyém.
- A másik a feleségemé?
Élénk bólogatás volt a válasz.
Mire végeztem a levessel, a feleségem is megérkezett a főzelékkel. Két tányérral hozott. Egyet nekem, és egyet magának. Mikor helyet foglalt ő is, mutattam, mit kapott az asztaltársamtól.
- Nem éhes? – fordult a férfi felé. A női lélek érzékenysége nyilvánult meg ebben a kérdésben.
Erre is élénk bólogatással volt a válasz.
Feleségem elébe tolta a saját főzelékét - melyhez még nem nyúlt - egy szelet kenyeret, evőeszközöket téve a tányér mellé.
A mosolygós ember letört egy darab kenyeret, kanalát belemerítette az ételbe, miközben kalapjáról még most is csöpögött az esővíz, és szemeiből két nagy könnycsepp gördült végig borostás arcán.
A hála könnyei…
Szováta, 2008-06-15
De szép ez a történet! Az emberség nagyon csodás kapcsolódásainak a lenyomata. Érdekes, hogy nem derül ki a helyszín valójában, s az sem, kié is ez a zöld, kecskelábú asztal... Mesteri a tömörítés! Nagyon jó ez, Szabolcs!
VálaszTörlésKedves Ditta!
TörlésÚgy gondoltam, mikor írtam, nem fontos földrajzilag behatárolni a helyet. Bár! Van Szovátán egy Gomba nevű kerthelyiség és én odagondoltam a jelenetet. Hegyvidék és gyakran esik az eső.
Köszönettel a szavaidért: Szabolcs
Megkapó történet, remekül megírva, kedves Szabolcs. (h)
VálaszTörlésÖrülök, Tiborom, hogy tetszett!
TörlésJelenet három szereplővel, kevés szóval. De a rövid leírásban is ott van a megértés, az a jólesően természetes, ám ritkán tapasztalt közvetlen érintkezés, ami írásodban a hétköznapi eseményt megemeli, kedves Szabolcs. - :))
VálaszTörlésKöszönöm a véleményedet, kedves Gábor!
VálaszTörlésTati.
VálaszTörlésEz, egy kuriózum történet, egy felvillanó kis epizód a való életből.
Nagyszerű írás, el vagyok tőle varázsolva,
gyuri
Örülök, kedves Gyuri, hogy a varázslat hatott rád!
TörlésÜdv: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
VálaszTörlésNekem az írásodon keresztül az emberi jóság árad. Meghatódtam. Nem az a lényeg mit adsz, hanem azt hogyan adod és hogyan viszonozod. Márpedig szeretettel lehet a legjobban megköszönni minden jótettet.
Gratulálok: Mila
Kedves Szabolcs,
VálaszTörlésMilyen megkapó történet, először néztem is, milyen rövidke, de aztán elolvasva, pont annyi amennyivel tökéletes lett, egy vessző sem kellene hozzá, nagyon szép.