Tóth Sarolta: Ne légy beteg !

Aki súlyos beteg, alázatos. Az orvosok kihasználják ezt, talán nem is tudatosan, de már egyetemi éveik idején - mint csecsemő az anyatejet - magukba szívják a felsőbbrendűség érzését. Többségük bosszús lesz, ha a beteg okoskodik, tippel, segíteni próbál a nem mindig könnyen kideríthető diagnózis felállításában.

Az internet világában pedig a betegek a bajuk tünetei alapján tájékozódni szoktak.

   Kivételes esetben akadnak olyan orvosok is, akik elfogadják a páciens tájékoztatóját, sőt fel is használják.Ez főként akkor jellemző, ha a magánrendelőjükben keressük fel őket. Ugyanaz az orvos, aki a kórházi rendelésen nem is szól emberi hangon a kezelése alatt álló beteghez, nyájasan fogadja őt a magánrendelőben:

  "Na végre, itt is üdvözölhetem" - így fogadott a belgyógyász főorvos, akit orvos barátnőm tanácsára kerestem fel. /Nyugtát az ilyen vizitdíjról persze még sohasem kaptam./ Műszeres vizsgálatra volt szükség, tehát ismét irány a kórház.Kellemetlen gyomortükrözés, szövetminta nélkül - bár ezt külön kértem - ez a válasz:

   - Hogyne! Még azt is? 

A diagnózis pedig annyi: a feltételezett kóros elváltozás nem látható. /Pedig volt!/ Irány tehát egy másik város klinikája, ahol a baj oka kiderült, de későn: a károsodott szerv krónikus gyulladásba került, azaz diétával karban tartható, de maradéktalanul nem gyógyítható. Kontrollvizsgálatokra lakóhelyem szerint vissza kell térnem az első orvosomhoz, aki halálosan megsértődik, hogy nem voltam szíves elhalálozni az ő téves diagnózisa miatt. Most néhány napig bent tartanak a kórházban és lisztérzékenységet próbálnak bizonyítani /noha ezt már kizárták a korábbi beavatkozás helyén/. Bátorkodom ezt megjegyezni, de a professzor leint:

   - Nem jó helyre nyúltak, majd mi oda nyúlunk, ahova kell. Szigorú diétát rendelnek el egy hónapi hatállyal - betartom - de felesleges volt, nincs cölikáliám.

  Testsúlyom egyre csökken, felerősítés végett ismét be kell feküdnöm. Nem kapok semmiféle szert, sem infúziót, sem vért,kitalálják, hogy lelki alapon fogyok, pszichoszomatikus beteg lévén tanácsot kapok, hogy keressem fel a pszichiátriát és antidepresszánsokat írnak fel, de nem szedem be, mert "okoskodom" és nem akarok függővé válni ezektől a mérgektől, az én diagnózisom szerint nincs rájuk szükség.

A doktornő, aki beutalt, felém se néz, amikor bent fekszem, sőt a folyosón a fejét is elfordítja, furcsa! A mellettem fekvő idős nénit  a főnővérrel lekötözik az ágyába, mert altatót vett be -a sajátját, amit orvos unokája írt fel neki - ezt most elkobozzák. A nénike sír, mi betegek sajnáljuk őt.

  A következő kontrollokra időpontot kérek, nem is kell túl sokat várni, csak két hónapot. Éhgyomorral megyek, mert vért fognak venni - gondolom én, kis naív - mert a járóbetegeknek létesített rendelőben órákig nincs orvos, elhívták.A betegek gyülekeznek, mint fecskék a dróton. Várnak türelmesen, mert ez a helyzet itt nem szokatlan. Én viszont hazamegyek, mert éhes lettem és nem szeretnék elájulni, hogy a sürgősségi osztályon várjak néhány órát, amíg rám néz egy ápoló, mert kevés az orvos.

   Nos, lehetne még több esetet említeni - azt is, amikor még kérdezni sem engedett a rendelési időben "nem érek rá" főorvos. A tanulság egyértelmű: maradjunk otthon, sírhatunk, jajgathatunk, bevehetjük az altatót, meg is műthetjük magunkat, ha életben akarunk maradni még egy kis ideig - nem fognak ránk ripakodni és meleg ételt is kapunk talán,ha még van otthon nyersanyag.

Hálapénzt nem fontos fizetnünk, egy hálás mosoly és köszönöm is megfelelő hála gondozónknak.