Kapolyi Noémi: A kis fatörzs

Az emeleti lakás lodzsájáról gyakran szeretett volna elbámészkodni messzire, de minden alkalommal hamar befejezte a nézelődést, mert a széken ülve csak a korlát vasát látta, ami pont szemmagasságban futott, állva meg hamar elfáradtak a lábai az egy helyben ácsorgástól, így sokszor lement inkább a szemben lévő parkba sétálni.

Meleg nyári vasárnap délután volt, pont az az időszak, amikor inkább mindenki lepihen, semmint hogy a tűző napon kint rója a forróságot árasztó beton járdákat valahol.

A park kitikkadva időzött, és várta a kora esti hűsítő fuvallatokat.

Marika lassan battyogott, és inkább maga elé bámult, miközben agyában cammogtak a gondolatai, emlékek összevisszasága, minden indíttatás nélkül. A sétaút elkanyarodott a gömbtuja mellett, és hirtelen szembeötlött vele egy kis fa. Idős lehetett a kérgéből ítélve, de mégis olyan csenevészen hajlott el a tuja mellől, mintha csak pár éves volna. Marikának egy mosolyt fakasztó emlékét juttatta eszébe, a hátsó kertben a veteményes mellett volt a kis szilvafájuk, gyerekként néha odaszaladt hozzá, aztán egy kézzel elkapta a törzsét, és forogni kezdett. A fa még nem nőtt fel ugyan, de ő is kislány volt még, így nem ártott a fácskának. De jó volt, ötlött fel benne. Mosolyogva odalépett a fához, és lopva körülnézett. Egy lelket sem látott sehol, szinte az egész park üres volt. Tudta, hogy mára már duci lett, és nem akart kárt tenni a fában, így hát finoman megfogta a törzset, és csak úgy óvatosan, de picit húzva körbelendült miközben jó nagyokat lépett. Olyan felszabadító érzés járta át, hogy elnevette magát. Aztán jobb tenyerével megsimogatta a fát, és elindult vissza, hazafelé.

Kellemessé vált az idő, még a színek is más árnyalatban játszottak. Aztán felment a lifttel, és belépett az ajtón. Először a délutáni kávéfőzéskor tűnt fel neki valami.

Szinte el sem akarta hinni, a régi főzője állt a konnektor alatti pulton. Nem is emlékezett rá, mikor vette elő újra, de aztán arra gondolt, biztosan a meleg miatt van az egész.

A kredencben máshol találta a csészét. Aztán megiszogatta a feketét, és végigdőlt a gondosan bevetett ágyon. Ismerős érzés fogta el, nyomott az epeda deréktájt, amit annyira utált. Már majdnem elszenderedett, amikor villámcsapásként hasított belé a felismerés, hiszen pont ezért tavaly kicseréltette az ágyát!

-Te jó ég!- kilátott fel hangosan, ez meg hogy a fenében lehet?

Azonnal kipattant az ágyból, és előkapta a táskáját, igen, ez már meg sincs neki, rég kicserélte, most mégis a kezében tartotta. Kikapta az iratait, megnézte a naptárját, mert azt mindig pontosan vezette.

-Egy év és hét hónap, igen, ennyivel vagyok visszább, ezek szerint- suttogta elképedve.

Miután feltérképezte a lakást, meg is talált mindent, amit azóta már kidobott, vagy elajándékozott.

-De mi lehet az oka?- kérdezte fennhangon. Mindig jobban szeretett hangosan gondolkodni, úgy érezte, jobban megérti, ha hallja a kérdést, és ilyenkor élénken gondolkodva hangosan sokszor ki is tudta bogozni a fogós dolgokat.

-A kis fáig minden úgy volt, mint régen, aztán ahogy visszafelé jöttem,  már valami megváltozott, tehát a fácskáig kell mennem, és aztán majd figyelni fogok, döntötte el.

Már alkonyodott, amikor elindult a parkba, de mivel mindig gondos nő volt, vitte a táskáját, amibe most elpakolt pénzt, zsebkendőt, egy kis palack vizet, kekszet, és átvetett rajta egy meleg kardigánt is a biztonság kedvéért. A szandált pedig fűzős, erős cipőre cserélte.

-Mert ez a játék, nem is biztos, hogy játék- mondta halkan, aztán kilépett az ajtón.

Megállt egy pillanatra, elgondolta mióta is van ez a bejárati ajtó, megvan-e még a régi kulcsa, de annyira rég megvolt, hogy inkább elindult.

A parkban már hideg volt. Fel is tűnt neki, hogy most nem az előző esti nyár van, hanem valamelyik másik, régebbi estéje.

Odasietett a kis fához. Megállt előtte, a barátság érzése járta át, lassan megérintette a törzsét, aztán rajta tartotta meleg tenyerét.

-Hát ki vagy te, mi vagy te? Valami kis csodafa lennél? És ha most fordulok veled, megint tegnap lesz vajon?

Elrántotta ijedtében a kezét, mert konkrét választ hallott, de a saját fejében.

-Ha előre futsz a jobb kezeddel fogva, akkor előre megyünk, ahány forgás, annyi év, de ha a baloddal fogsz meg, akkor visszaviszlek- hangzott a felelet.

-Atyaég!- döbbent meg Marika.

-Gondolkodj most, ne akarj kapkodni.

-Igen- válaszolt Marika-, de akkor, ha visszamegyek, újra végig kell csinálnom mindent?

-Ha maradsz ott, akkor igen, de sok fájó sebet is fel fogsz szakítani vele, hiszen ma már néhányan nem élnek, akiket akkor úgy szerettél- hallotta az óvó, figyelmeztető szavakat.

-Akkor mit csináljak? Látod, milyen bolond vagyok? Hangosan beszélgetek veled, pedig te egy fa vagy, lehet, hogy csak elment az eszem? Talán már egy kórházi ágyon fekszem lenyugtatózva, és közben képzelődöm-, jelentette ki Marika, olyan tanácstalan vagyok.

Aztán a legnagyobb természetességgel leült a fa tövébe. Ügyetlenkedve, ültében magára húzta meleg kardigánját.

-Neked dőlhetek?

-Igen.

Hátradőlt,  és lehunyta a szemeit. Nagyon gyorsan elkezdtek agyában szaladni a képek, látott mindent, szinte mindent, ami eddig itt lehetett, erdőt, madarakat, gépeket, földhányásokat, építkezést, embereket és aztán a jövőt, ebben biztos volt, megint gépeket, és más építményeket, aztán a képek elhomályosodtak.

-Ezek a lehetőségek vannak, megmutattam neked, mi volt itt, és mi lesz még addig, míg én vagyok. Aztán az én időm is lejár, és akkor megy tovább a jövő nélkülem.

Marika gondolatai lassan indultak meg újra.

-Hogy mit is szeretnék? Hát, ha jól meggondolom, lehet, hogy semmit. Van egy poshadt, és üres életem, ami ugyanilyen volt, és lesz is, amíg élek. Hogy ezt miért is akarnám előbbről újra végig kínlódni, vagy folytatni évek múlva? Hát nem is tudom. A lakásomban az idő csak annyit változik, hogy milyen színű ágyneműben alszom, vagy melyik bögréből iszom éppen a teámat. Ez meg eléggé lehangoló. A múltat nem akarom, lezártam, túl vagyok rajta végre. A jövő? Hát az pedig nekem csak fogalom. És te vágyódsz valamire?- kérdezte a fát.

Sokáig nem érkezett válasz, már azt hitte meg sem fog szólalni, amikor aztán mégis meghallotta a hangot.

-Igen, végül is van egy elképzelésem, még amikor mag voltam, sokáig kincsként hordoztak egy hatalmas helyen. Ez nagyon régen volt, sok-sok emberi élettel ezelőtt. Abba az időbe szívesen visszamennék. Vigyáztak rám, és nagy mágusok kérdezgettek erről-arról abban az időben. Mindenem megvolt. Az utóbbi pár száz év mára csak vegetálás. Lehet, hogy lett volna más lehetőségem, csak akkor nem tűntek fontosnak a sok kérdésre adott válaszaim, pedig ott lehet az ok, amiért ide kerültem, azt hiszem.

-Milyen érdekes- válaszolt mélázva Marika- én is szívesen jönnék, nem sajnálnék itthagyni semmit, persze ez a te sorsod, nekem maradnom kell.

-Ha komolyan gondolod, jöhetsz velem- szólt halkan a hang.

Marika mérlegelni kezdett. Végül is itt nem vár rá semmi, illetve csak az, ami mindenkire.

-De hogyan?

-A testedet nem hozhatod, de a lelked, azaz te magad velem tudsz jönni, viszont nem tudom, mi lesz, csak amit elmondtam, azt tudom.

-Félelmetes- szólt Marika-,  és izgalmas. Azt hiszem ez a legnagyobb lehetőségem, amit még választhatok.

Nagyot sóhajtott. Érezte a félelmet, és a várakozást is magában, aztán az idegességtől kiszáradt szájjal kimondta:

-Legyen, jövök.

Valami áradást érzett, szeretetet.

-Akkor dőlj nekem, hunyd be a szemeidet és együtt elmegyünk innen- suttogta a fa.

Marika közelebb húzódott és hátradőlt, igyekezett teljesen elengedni magát, sóhajtott egyet, és behunyta a szemeit, hatalmas belső boldogságot érzett.

Reggel a mentősök már nem tudtak a parkban talált nőn segíteni. Retiküljét fogva hanyatt feküdt az üres, füves kis területen egy tuja mellett, hatalmasan szétáradó mosollyal az arcán.