Markovity Radmila: Ferkó és a medvék

Egy szegény házaspárnak hét gyermeke született. Mindegyiknek dolgoznia kellett a ház körül, de szolgálni is elállították a szülők őket. Majd megszakadtak a munkában már kilenc éves korukban. A legidősebb 16 éves volt, amikor elhatározta, elmegy szerencsét próbálni a favágókhoz, hiszen már nagyon erősnek érezte magát.

   Csak az anyjától köszönt el, akinek megígérte, nagyon vigyázni fog magára.

Szatyrában egy kis kenyérke, mellé szalonnát adott az édesanyja, és elköszöntek egymástól.

A házban levő egyetlen életlen fejszével indult neki a nagyvilágnak.

  Az erdőben nem volt egyszerű megtalálni a favágókat. Magas hegyre kellett felmászni. Péterke, mert ez volt a gyerek neve, mind nehezebben kaptatott fel a hegyre. Szerencsére szamócát is talált, és eszegetett, meg leült megpihenni. A háta mögött elkezdett ropogni a száraz gally, és megfordult. Volt mit látnia! Egy hatalmas medve két lábra állva, félelmetes látvány volt. Megszólalt a medve.

-        Te, Péterke, megeszed a szamócát az én kis bocsom elől! Nem szégyelled magad?

-        Honnan tudod a nevem?

-        Tudom és kész.

-        Ne haragudj, de nagyon elfáradtam, meg kínzott a szomjúság is.

Ekkor bukkant fel a kis medvebocs. Olyan aranyos kis bundás négy lábon járó gombóc volt.

-        Jaj, de szép vagy! Gyere ide, megszeretgetlek- mondta Péterke.

-        Játszol velem? A mamának nincs kedve.

-        Mit játszunk?

-        Még ezt sem tudod, emberpalánta? Birkozzunk!

-        Jó- felelte Ferkó – és letette a szatyrát.

Lett aztán akkora hancúrozás, hogy a nagy zsivajra a bagoly is felébredt, és álmos szemekkel nézte a jelenetet. A mókusok hahotáztak, a bogarak menekültek, nehogy a nagy hévben rájuk hemperegjenek a birkózók, medvemama meg szájtátva nézte a jelenetet.

-        Legyünk barátok!- szólalt meg a bocs.

-        Szerintem már azok is vagyunk- felelte Ferkó.

Mivel már esteledik, gyere velünk a barlangba, és aludj ott. Van nekünk elég szamóca vacsorára. Mindhárman jól lakhatunk. Ugye, mama, eljöhet Péterke hozzánk?- kérdezte a kicsi bocs.

-        Hogy mondhatnék ellent, ha már ilyen szépen meghívtad.

Megindultak felfelé az erdő sűrűje felé. Ferkó nem merte megkérdezni, messze van- e a házuk, de ment, és mind fáradtabb lett.

-        Gyere ülj a hátamra - dörmögte medvemama.

Ferkónak megcsillant a szeme, örömest belekapaszkodott medvemama bundájába, és felmászott a hátára.

Amerre csak haladtak, hol egy rókának, hol egy borznak, hol egy őzikének köszöntek. Volt, amelyik jót nevetett az elébe tárult látványtól.

Ferkó is köszönt illedelmesen. Mindegyik állat mosolyogva válaszolt.

  Végre megérkeztek a barlangba. Már kint is sötét volt, de a barlangban még sötétebb.

-        Én nem látok semmit sem –szálalt meg Ferkó. Gyújthatok egy kis száraz gallyat?

-        Igen, de előbb áruld el nekem, hova igyekeztél ebben az erdőben.

Ferkó elmesélte, miért kell munkát keresnie, és hova indult.

-        Tudod mit, te Ferkó gyerek, ha itt maradsz nálam, és játszol az én kicsikémmel, meg minden este világítasz nekünk, akkor én többet fizetek neked, mint amit a favágóktól kapnál.

-        De neked nincs pénzed!

-        Te azzal ne törődj! A tél beállta előtt haza mehetsz.

Ferkó beleegyezett Jól érezte magát, de hamar eljött a tél.

Ferkó egy nagy szatyor aranyat kapott

- Itt ez az arany, de mindegyik testvérednek adsz belőle, szüleidnek is, és magadnak egy asztalos műhelyt készítesz, ahol becsületes munkával megkeresed a kenyered.

Ferkó megkérdezte: Látlak-e még egyszer benneteket?

-Neked már nincs szükséged senkire, de soha sem lehet tudni.

Ahogy Ferkó eltávolodott örömmel és szeretettel a szívében, a medvemama gyönyörű tündérlánnyá változott, a bocs meg tündérfiú lett.

  Ferkónak Fernc bácsi lett idővel a neve, és a környék leghíresebb ácsmestereként ismerték.