Percre perc jött, napra nap.
szállt az idő, mint a sas.
Torlódtak az évszakok.
Hócipőt viselt a nyár,
villámlott az őszi sár.
Jeges szél fújt, ködös ősz,
hulló tél - haragja bősz.
Vágott virágból csorgott a hó,
véres lett a hótakaró.
Rozsdás levél vacogott a fán,
boszorkánytáncot járt talán.
Szétszaggatta a felleget,
ziláltan lógó emelet.
Földre zuhant az ég,
a föld egészen égig ért.
Prédává vált az élet,
felfalta az idő az emléket.
Szálltak az évek, itt vagyok,
üres térben tátogok, mint
hal a parton - fulladok,
Fogy az időm, a levegőm,
meghalok véres lepedőn.
Percre perc jön, napra nap,
száll az idő, mint a sas.
Elfogytak az évszakok
időtlen üres térben
még létezem, érzem.
Íme, az apokalipszis... Nagyon tetszik, ahogyan szavaiddal kevered-kavarod az évszakokat.
VálaszTörlésTalán furcsa, de ez a versem nekem is tetszik, különleges idők, de egyre inkább hasonlít a valóságra.
TörlésKicsit ilyen az ember élete is - mire megöregszik.
Köszönöm figyelmedet.
Napra nap, évre év, száll az idő..., az ember pedig emlékei után a maga fogytával szembesül. Jól megfogtad a vég felé közelítés témáját, kedves Sarolta. @-)
VálaszTörlés