Kádár Sára Hajnalka: Kakunka

Kakunka nem bírta kivárni a születése idejét, unta magát egyedül a sötétben, hát neki moccant  a világnak. Mamája felébredt a rugdolózásra, fájdalmat is érzett, aztán megnyugodott, hiszen még sok idő van a szülésig. Nem úgy Kakunka, izgett - mozgott, míg meglódult addigi helye, hangokat is hallott, s ez még kíváncsibbá tette. Nyomult hát arra, amerre lehetett.
        Jaj, ne, ne, üvöltött volna torkaszakadtából, amikor a megszokott homályból a fényre bukott. Fázott, fájt mindene, az ütögetés, paskolás kegyetlen volt, aztán ismerős langyos folyadék csorgott rá, s ekkor az üvöltése gyenge kis hangként bugyborékolt fel a torkából. Meleg kuckóba került, de idegen szagok, érintések vették körül. Jaj, hol van a drága illat, a megszokott dobogás, amit eddig érzett! Elaludt. Valami felébresztette, mi van, hagyj, sikoltotta volna, de hirtelen lesiklott valami a torkán, s fájó pocakja megnyugodott. Jól eső érzés töltötte el, bár majd megfulladt a csőtől. Lassan megszokta, és már várta is, amikor üresen fájt a hasa. Egyszerre ismerős illatot érzett, régi lakóhelyének drága aromáját, s a bizonytalanul remegő karok megnyugvással töltötték el. Csak a szájába tett puha valamit köpte ki, hiába szólt hozzá a csitító, gügyögő kedves hang, hiába érezte szájában az édes ízt. Bömbölt, s teljes erejéből tiltakozott ellene. Így a megszokott módon telt meg újból a pocakja, és elszunnyadt. Aludt, evett, aludt, evett, jól érezte magát. Amikor ismét a nyugtató illatot, s a szájába csordogáló langyos tejet érezte, még idegenkedett, de lassan megszokta annak finomságát.  Egyre gyakrabban került a drága illat közelébe, a mamához, ahogyan hallotta, s egyre nehezebben vált el tőle. Jó a tüdeje, mondták, s ő ordított, követelte a mamát.
        Aztán a nagy fehérségből színes világba került, fölötte kellemes hang csilingelt, kis figurák forogtak körbe-körbe. Érdeklődve nézte őket, a legjobb mégis a mama ölében volt. No, meg a papáéban. Kezdetben félt tőle, mert idegen volt, de mókás, kedves, hát megszerette, különösen sikongott, ha a magasba dobálta őt!  Boldog volt az új helyen, s amikor a mama  föléje hajolt, s  gügyögött neki, meg a  karjaiba vette, repesett az örömtől. Mindent megmutatott neki, a sarokban nyújtózó valamiről megtudta, hogy az a virág. Vi-rág, vi-rág formálta a mama, ő boldogan utánozta, gg-gg, s büszke volt magára, majd a nagy fehérséghez vitte, ablak, mondta neki, ablak, ab-lak, s ő boldogan mondta utána  ba, bl.  Az, ablak, kincsem, s ringatta, babusgatta őt. Amikor ismeretlenek nézegették őt, megszeppenve hallgatott, a szemét is becsukta eleinte. Annyi új dolog vette körül, hogy néha megrémült, de mama, papa  csicsijgatása megnyugtatta. Lassan hozzászokott a világhoz. Ám az új ételek sehogy sem ízlettek, de lassan hozzászokott, s már követelte is azokat.  Hű, mekkora volt az ijedelme, amikor hátáról a hasára fordult, aztán feltérdelt!  Mama, papa végtelenül büszkén nézte, és fel is ültették. Igaz, jól kitámasztották nagy, puha párnákkal, s ő kacagott, kacagott, csak úgy gurgulázott a nevetése.