Botlásaimból a jövő épült.
Kerültem én a kiálló köveket
de ott teremtek mindig előttem.
Felrúgtam, a jövő belém lövetett.
A kövek nem véletlenül vannak -
mint a lelken elcsattanó pofonok...
A mindennel közös mindenségben
végzetem felé egyedül haladok.
Mindenki maga a sivatagban.
Kortynyi szerelem szeretet nem elég!
Világnyi simogatás kellene
de mintha az ördög bújt volna beléd,
félre söpröd az óvó kezeket.
Azt gondolod, hogy utat vágsz a sorsba,
egyedül indulsz, fegyvertelenül
eljutsz végül egy reménytelen korba.
Ahol te egy sötét szobor leszel
a vándor nem tudja kinek az emlék.
Nem megy közelebb hogy megtekintsen.
Fél. Az a kőszobor ember volt nemrég.
2014.01.26.
Kedves Jenő.
VálaszTörlésNagyszerű vers, tömör, és igaz.
Gratulálok.
gyuri
Köszönöm kedves Gyuri.
TörlésAzt gondolom hogy versben a kevesebb sokszor több
Köszönöm kedves Gyuri.
TörlésAzt gondolom hogy versben a kevesebb sokszor több
Senki megkínlódott életéről nem beszél a szobra. Amit éreztetsz soraidban: az ember hol akadályokat kerülve, hol utat törve küzdhet, s lám, újra csak itt áll, reménytelen korban. És meglehet, a vándor - mint lehetséges akadálytól - a szobortól is joggal fél.
VálaszTörlésNehéz az elemzésedre reagàlnom. Ha racionàlisan meg tudnàm fogalmazni akkor prózàba írom meg
TörlésDacolunk, próbálunk dacolni a rosszal, kisebb-nagyobb sikerrel, de küzdünk örökké. Sok keserűség mellett is mindig újra kezdjük. Tetszett a versed. :)
VálaszTörlés