Blank Judit: Pipacs



Ott a Balaton parton állt szelíden, közvetlenül a víz mellett. Biztosan a szél tévedésből hozta ide, távol a pipacs mezőktől. Több virág nem volt körülötte, mégsem volt magányos. Rámosolyogtak a napsugarak, lepkék, méhek udvarolták körbe, és mellette tették le plédjüket a strandolók. Reggelente nézte, hogyan köszönti a felkelő nap az enyhén fodrozódó vizet. Köszöntötték őt is. Lágyan arany fénnyel ölelve:

- Jó reggelt kis pipacs! Szép napunk legyen! 

A kis virág csak állt némán, néha fejecskéjével integetett egy elsuhanó szellőnek, néha piros szirmai tündöklő fényben úsztak, vagy könnycseppek gyöngyöztek piciny fejecskéjén. 

Hajnalban hallgatta, ahogy csónakjukkal vízre szállnak a halászok. Hallgatta, ahogy az evezők lágyan csobbannak a vízen, szerette ezt a hangot. Aztán figyelte a strandolókat. Egy duci kislány fagyiért nyafogott, egy szeplős kisfiú sírt, mert elveszett a homokozó lapátja, egy borostás férfi dünnyögött, mert nem elég hideg sört kapott.

Ő csak állt, némán és méltóságteljesen. Néha szomorúan lehajtotta fejecskéjét, néha kivirult, gyenge kis testével békét sugárzott. Szerette volna odakiáltani az embereknek: „ ne csüggedjetek! Lesznek még szebb idők! Csak bízzatok!”

Mindig derűt varázsolt az arcokra:

- Jé, nézd! Egy pipacs! Hogy került ez ide? Sirályok szálltak a tó fölé, éhesen köröztek, zsákmányt kerestek. Ilyenkor tántorgott el előtte a részeg kőműves, aki fennhangon köszöntötte is:

- - Jó estét virágszálam!

A kis pipacs illedelmesen bólogatott piros fejecskéjével.

Lassan kezdte becsukni szirmait. Még meg-megrebbent kis teste, ahogy félálomban ringatta a balatoni nyár. És a kis pipacs álmodott. Egy békés, szép világról. Halk evezőcsobbanásról, sirályokról, méhekről, gyerekekről, szeplősekről és ducikról, álmodott a részeg kőművesről, álmodott a napsugarakról, ahogy boldog táncot járnak a vízen. Álmában is tudta, hogy együtt mindez, az ő kicsiny hazája…

Egyik reggel különös dologra ébredt. Olyan érzése volt, mintha valaki figyelné, nézné. Óvatosan körülnézett, nem látott senkit. Halk köhécselést hallott egészen a közeléből jött a hang. Még mindig nem látott senkit. Ismét hallotta a halk köhécselést.

- Hol vagy? Ki vagy? – fordította fejecskéjét lassan a parti fák felé, mivel a kora reggeli szellő éppen az víz felől, az északi part felől fújt. És ekkor megpillantott egy fehér szirmú kis virágot. 

- Te köhögtél? – kérdezte udvariasan. 

Az újdonsült kis virág szirmaival enyhén biccentett kicsit, alig észrevehetően.

- Igen- felelte szégyenlősen. 

- Megfáztál talán? – érdeklődött a kis pipacs, miközben szívét olyan érzés kerítette hatalmába, melyet még nem érzett soha. 

- Neem. Nem hiszem. Mi margaréták nem szoktunk megfázni. 

- Ó, hát te vagy a Margaréta? Milyen szép neved van! Én Pipacs vagyok. 

Margaréta udvariasan megbiccentette kis fejét, fehér szirmai boldogan libbentek meg a játékos szellővel. „Tudom,” mondta volna, de inkább elhallgatta nagy tudományát. Még magocska korában repítette a jótékony szél szüleivel, testvéreivel együtt, mikor ő megpillantotta Pipacsot, és egy hirtelen mozdulattal elvált mag-családjától és lepottyant Pipacs mellé a fűbe. Azóta várta izgatottan, hogy előbukkanhasson és Pipacs észrevegye. 

- Milyen jó, hogy itt mellettem keltél életre! – súgta örömmel.

A felkelő nap szemérmesen elbújt egy bodros bárányfelhő mögé, de aranyló sugarával még megcirógatta a virágokat, melyeknek fején boldog könnycseppként ragyogott a hajnali harmat.

- Szép a világ - súgta Margaréta.

- Szeretlek – válaszolta Pipacs.

A Balaton békés almazöldjén néma táncot jártak a hajnali sugarak. Csak egy varjú károgott méltatlankodva a virágok felett. 

- Kár, kár, butaság!

Úgy tűnt, a világ nem sokat törődött az öreg varjúval, aki éppen a századik esztendejét taposta, és fogalma sem lehetett már milyen is a szerelem. Az éppen eltűnő Hold, aki köszöntötte még a Napot álmosan búcsúzott a magyar tengertől, még utoljára megnézte magát a sima víztükörben, majd rámosolygott a virágokra, mielőtt végleg aludni tért. 

Vadkacsa úszott a vízen enyhe fodrokat rajzolva maga körül, míg a parton halkan zümmögtek a munkára váró méhek, s velük zümmögött a vén idő.


0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése