Az emlékezetben a percek nem sorban állnak, hanem szétszórva hevernek, mint játék után az udvaron felejtett tárgyak. Van, amelyikből virág nyílik, más meg továbbgurul, és addig kopik az idő kövén, míg már nem tudjuk, honnan indult. A táj ilyenkor csöndet hordoz, azt a gyermeki csöndet, amely még nem tud a veszteségről, csak a jelenről. Az ablak üvegén az ég megpihen, mintha maga sem akarna továbblépni.
S mi keresünk. Nem mindig tudjuk, mit. Néha egy régi mozdulatot, egy hangulatot, néha önmagunkat. Úgy kutatunk, ahogyan gyerekként kerestük az elgurult labdát: lehajolva, bizalommal, abban a hitben, hogy ami eltűnt, az nem veszhetett el végleg. A fű alá nézünk, a tó széléhez lépünk, megérintjük a földet, mintha az tudná a választ.
Felnőttként is így történik. Csak a labda már nem látható. Egy döntés, egy elhagyott út, egy régi én gurult el valahová, és mi újra meg újra ugyanazzal a mozdulattal hajolunk utána. Nem a tárgy hiányzik, hanem az az egyszerű bizonyosság, hogy visszatérhet. Hogy önmagunk nem darabokra hullva létezik, hanem elgurulva, elbújva, de még elérhetően.
Ebben a keresésben van valami gyengéd makacsság. A gyermeki ártatlanság maradéka, amely nem mond le könnyen. Mert amíg keresünk, addig hisszük, hogy van mit megtalálni. És talán ez a legfontosabb: nem az, hogy előkerül-e a labda, hanem hogy megmarad bennünk a mozdulat, amellyel újra és újra elindulunk önmagunk felé.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése