"Uram, a késemért jöttem."
Nem, nem azért a keskeny
enyhén hajlott acél pengéért,
hanem amit nap, mint nap a hátadba döfök.
Ezernyi vétkem húz a porba,
miközben szenvedésed nem látom,
csak magamban jajveszékelek.
Pedig segíthetnénk egymáson.
Te hitet adnál nekem,
és akkor lehetnék támaszod a keresztfádon.
Talán jobban tűrném az életet is,
és nem félnék az újraszületéstől.
Helyettem a kétely lenne az, aki a porba dől,
s színeket öltene a szürkeség.
Belemosódtam már ebbe a koszba
mely szennyezi világod.
( Egykoron hittem, hogy jobbá tehetem!)
Volt már olajág, de tüzes korbács is a kezemben,
és idő is, amikor imádtam az életet.
Erőm, az a kevés, ami volt, már rég elveszett.
Hitem hagytam egy véres szikla tövében,
átkoztam atyád, hogy mindazt meg kell élnem
s lelkem adtam el. Az ördögnek talán.
Tudom, értem is cipelted,
én is egy vérző seb vagyok testeden.
Csak a hitem add vissza
(még, ha csak a magamba vetettet is)
s megszűnök szálkává lenni a kereszten!
Mohol, 2024 március 30.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése