visszahoztál mert el sem mentem innen
néha álmaimban a küszöböm hibernálja
az óceánt és dagálykor egy fehér bálna
messze röppen ajtóm őrizte pedig mit
szélből kovácsolt a Létra börtönbe zárni
így akart midőn hű szerelmét egyre csak
várta de nem tudta ki is az hiszen eltévedt
az úton ahol mindenki rettegte létét illedelmes
bókkal senki sem óhajtotta éltét pedig tudata
vaskapuján már utat tört magának minden
emberben a bizonytalanság és félelem
így nem is tudom milyen a művészetem de
sejtelmes fonalak kötnek az éghez és hintázom
rajtuk míg csak ki nem virágoznak a fellegek
nagy tölcséres pólyában hatalmas növények
bókolnak egymásnak és szülővé tesznek
engem nem győzöm táplálni állandóan éhes
szájuk és vadrózsabokrokat ültetek dajkálni
őket smaragdokból rakom ki a paprikapiros
házamhoz az utat és hívom hangkristályaim
megvédeni családom ha jön a nagy Másszmeg
mert még Bucurka a harangozó is rémülten
iszkol előle nem maradhatok menedék nélkül
és bátorkodom most elmondani hogy a művészet
fenségesebb mint az élet és megvédenek a portól
a képek miket nem régiben magam mázoltam
és kivágattam a diófát könyvespolcnak karmazsinvörös
ég siratta majd végigfutott az úton meg sem állt a
templomi orgonáig és szerelmet vallott neki
nem győzte kihangsúlyozni hogy olyanok ők
mint Beatrice és Dante nem lehet tudni ópium-e
mi egymáshoz köti őket rózsaszín buborékokban
röppennek egymástól távol és a nem találkozásuk
messze ringó lidérces hóba hulló álom
*
gyermekkoromban a kertünk végén buja moha
vonzotta a sünkutyákat be-belátogatni és ha
kiteríttem plédem az ég császára voltam ki
árnyékot varázsol a délutánba különös friss
illatú málnákkal és óriási szőlőszemekkel vettem
körül magam és összesúgtak mögöttem az egres
ösvények mikor olvastam és a különös bogarakat
bámultam néha azért belakmároztam az eperből is
volt az földön égen csak ott hófehérben érett
az élettől Nakonxipánban így nem volt nehéz elrévedni
arról milyen lesz a szerelem nem volt más fegyverem
csak a kert a Varázslóé és barnák zöldek sárgák
csókos ajkak futórózsák és a lenyugvó Nap és
két fiatal az egyik majd én leszek az ifjú azonban
a múltból jön hol Raffaello nem régen megpihent
és madárpelyheket fújt a szél mi tornádóvá érett
ilyenkor abbahagytam az ábrándozást s ajkam elhagyta
egy ének de nem emlékszem már miről szólt
akkor és ott költöttem kiscsibém elveszett a múlt
emelte ködben vagy Karnak felől piramisokba zárták
nem is maradt belőle csupán egy zárvány olyan mint
a borostyán ami csak fut csak szalad és hull a hó
narancsok vesznek pamacsruhákat banánzöldek
takarják ki a Farmaciát ha megőrülnék legyen mégis
gyógyír egy lilásan piros testre mi én vagyok ma
Gulácsynak öltözve és nincs rajtam semmi csipke
csak egy kereszt a nyakamban táncol el a szürkületbe
Debrecen, 2023. 07. 02.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése