Mátay Melinda Mária : Közös cím nélküli

  

 Örökkön örökké

Időnként, 
az orrom alatt, 
még mindig hallok
egy elmorzsolt kis sikolyt.
Egy magamba gyűrt,
keserű hangulat ízét 
még érzem (talán)
a nyelvem hegyén, 
mikor elindulok,
fekszem vagy ébredek, 
ugyanazzal a nappal,
még mindig, 
már mindig,
hangsúlyozhatatlan szavakkal.

A lábujjam hegyétől 
a fejem búbjáig bong: 
a költő, most reszket! 
A közepe zárt, az első s végső nyit: 
SZERETLEK!
Vérszín ruhában, a hajam nyitva,
a lelked most nálam, rád nevetek!
Arcodba vágom, jaj, mégse fájjon!
Nevetek, nevetek, nevetek!
Ölelj vagy karmolj, használd a testem,
lágyan vagy durván, alkoss meg engem!
Tombolok érted! Mindent megértek!
Nevetek, érzek, szeretek, élek!

A lelkem most nála, az arcomba vágja,
hófagyott ingben szán a magányra.
Örökkön-örökké! Nevetem, Drága!

Időnként, 
az orrom alatt, 
még mindig hallok
egy elmorzsolt kis sikolyt. 
Egy magamba gyűrt,
keserű hangulat ízét 
még érzem (talán)
a nyelvem hegyén, 
mikor elindulok,
fekszem vagy ébredek, 
ugyanazzal a nappal,
még mindig, 
már mindig, 
hangsúlyozhatatlan szavakkal.

    Aztán
 
Tizennyolc évnyi 
csend.
Élünk. 
Vagy mégse. 
Szólhatnánk.
Szobánk közös. 
Már az idő is enged -

Mi nem.