Bige Szabolcs: Ábris Zsiga - 2

(Öreganyám mesélte részletenként Ábris Zsiga történetét. Téli estéken a rokka kerekét serényen forgatva, vagy az osztováta* előtt ülve beszélt mindenféléről, de előbb-utóbb rátért Zsiga történetére. Erősen a szívéhez nőtt ez valamiért – lehet, saját maga volt a történet egyik szereplője...)

„édesanyám de szépen felneveltél,

mikor engem karjaid közt rengettél”

- Édesanyám! - szólott Dezső – Én elhoztam árva Katát, Ábris Józsi özvegyét, s futkosó kisfiát. Béfogad-é minket?

- Ellesznek a tisztaszobában, amíg a pap kihirdet – válaszolta –. Te meg a nyári konyhában hálhatsz a kanapén.

Így is történt. Háromszor hirdette ki őket a pap, ahogy a szokás követelt, s az utolsó kihirdetést követően összeadta Dezsőt és Katát. Lakodalom nem volt, csak négyesben ültek asztalhoz. 

A két leány – Bella és Eszter - nem sokáig búsult Dezső után, mert hamarosan mindketten párra leltek. Sorra jöttek a kérők, ahogy a vetélytárs félreállt az útból.

A háziak alig ültek le a szertartás után enni, mikor szekér állt meg a ház előtt, s majd a kaput szélesre tárva be is zörgött az udvarra.  

- Nagyapa, nagyapa! - ugrott talpra Kicsijózsi.

Valóban Ábris Zsiga hajtotta be a lovakat. Mindannyian felálltak és megdöbbenve nézték a jövevényt. A feszült helyzetet a kicsi gyermek oldotta fel, azzal, hogy átölelte a nagyapja lábát, majd felkérezkedett annak ölébe. Az öregember ellágyulva vette fel, majd megköszörülve a torkát illően köszöntötte a jelen levőket.

- Isten áldása legyen e ház lakóin!

- Isten hozta! - fogadta a köszönést Dezső édesanyja - Mi járatban minálunk?

- Elhoztam a Kata holmiját, mindent, ami ő hozott a házhoz, s azt is, amit együtt szereztetek szegény fiammal.

- Köszönöm, apám! - szaladt ki a szó Kata száján, s megszeppenve hozzátette – Ugye tovább is szólíthatom így?

- Igen! Kicsi fiad is akkor jöhet hozzánk, amikor kedve van, s te engeded!

A szigorú ember szemében könnyek csillantak meg, de hamar elfordult, s a gyermeket letéve a szekérhez indult...