A keskeny, kanyargós hegyi ösvény úttá szélesedett, macskaköves burkolata megroggyant az idő súlya alatt, foghíjas széleit felverte a gaz.
A kétoldalt sorjázó öreg házikók vizes faltöveiknél, málló vakolattól, a gazba akadt szemétig, minden létezett.
Az enyhén emelkedő út nem volt végig belátható, csak a következő kanyarig.
A házikók szorosan összeépültek, támogatva egymást az összedőléstől.
Úgy a földszinti, mint az emeleti ablakok spalettára voltak zárva, elfeketedett kapuik mintha belenőttek volna kereteikbe.
A csendes, napfényben fürdő kép, még akár kedves is lehetett volna, de nem volt az.
A zárt ablakdeszkák mögül, valami figyelt.
A hideg rosszindulat, szinte gomolygott lefelé a macskakövekre.
Szeretett volna leülni és megpihenni, élénken jeleztek zsibbadó lábai, de egyre ágaskodott lelkében a szorongás, nem akaródzott megpróbálni.
Torka kiszáradt, nyelve szájpadjához nőtt, de sehol egy koszos italmérés, vagy végső esetben egy nyomós kút.
Időnként langyos fuvallat gördült végig az úttesten, magával.sodorva a száraz gazt, és port.
Könnyező szemeiből alig győzte kitörölgetni a homokszemeket.
Ahogy haladt felfelé, egyre erősödött egy semmire sem emlékeztető nehéz, édeskés szag.
Úgy tűnt, a házak falaiból, és az út köveiből egyaránt árad.
Ahogy erősödött, úgy vált a levegő nehézzé és kocsonyássá, már csak tátott szájjal tudta belélegezni, a felhők között eltűnt a nap, minden ólomszürkévé vált.
Aztán a légtérben feltűnt egy magas- sovány alak, tántorogva elindult felé,
két kinyújtott markában nyüzsögtek a nyüvek, fogatlan- kerekre nyílt szájából ömlött az a kibírhatatlan bűz.
Hosszú- ápolatlan haja, összetapadva lógott vállaira, homlokát száraz virágkoszorú övezte.
Oldalról, a házak csukott deszkáinak résein kibuggyant egy ragacsos, zöldes láva, végigfolyva a kopott falakon, tócsába gyűlt a kövezeten, majd felemelkedett.
Csupa gnóm figura, alacsony, magas, deformált testű rémlátomás, üres szemgödreikkel felé fordulva hadonásztak esetlen karjaikkal, testük hol megnyúlt, hol gomba alakot vett fel, az egész jelenés, egy szertelenül lobogó lángtengerre emlékeztetett.
Hová igyekszel ember - bőgte a vele szemben álló alak, de már a feje fölül, mert több méter magasra nyúlott, elvékonyodott csápjai vad vonaglásba kezdtek.
Magad elől futsz, vagy menekülsz valami elől, ami elkerülhetetlen?
Miket beszéltél be magadnak megint, amitől így szárnyra kaptál?
Akármerre teszed, az mindenütt ott van! Miért reméled, hogy neked más jár. Te bármi jóban részesülsz, az a sors tévedése. A félelem hajt? Megértelek, de kit érdekel, hogy a milliárdokból egy, mire gondol, mit szeretne, hiszen mire végiggondolod, már nem is vagy!
Ez a hullámzó sokaság mind a voltak, és most először néznek ki olyannak amilyenek belülről
vagytok. Szép látvány- ugye? Te sem nézel ki másképp.
Téged is kifordítalak, had lássa a mindenség, igazi arcodat.
Mert ez, egy életen át, űzött képmutatásaitok ára.
Érezte, fájó lábai eltűnnek, üvegszerűen átlátszóvá válik, és lassan töpörödve szétfolyik a macskaköveken.
Már semmiben sem különbözött, az őt körülálló, örvendező tömegtől.
Kép: Kapolyi György alkotása
A kétoldalt sorjázó öreg házikók vizes faltöveiknél, málló vakolattól, a gazba akadt szemétig, minden létezett.
Az enyhén emelkedő út nem volt végig belátható, csak a következő kanyarig.
A házikók szorosan összeépültek, támogatva egymást az összedőléstől.
Úgy a földszinti, mint az emeleti ablakok spalettára voltak zárva, elfeketedett kapuik mintha belenőttek volna kereteikbe.
A csendes, napfényben fürdő kép, még akár kedves is lehetett volna, de nem volt az.
A zárt ablakdeszkák mögül, valami figyelt.
A hideg rosszindulat, szinte gomolygott lefelé a macskakövekre.
Szeretett volna leülni és megpihenni, élénken jeleztek zsibbadó lábai, de egyre ágaskodott lelkében a szorongás, nem akaródzott megpróbálni.
Torka kiszáradt, nyelve szájpadjához nőtt, de sehol egy koszos italmérés, vagy végső esetben egy nyomós kút.
Időnként langyos fuvallat gördült végig az úttesten, magával.sodorva a száraz gazt, és port.
Könnyező szemeiből alig győzte kitörölgetni a homokszemeket.
Ahogy haladt felfelé, egyre erősödött egy semmire sem emlékeztető nehéz, édeskés szag.
Úgy tűnt, a házak falaiból, és az út köveiből egyaránt árad.
Ahogy erősödött, úgy vált a levegő nehézzé és kocsonyássá, már csak tátott szájjal tudta belélegezni, a felhők között eltűnt a nap, minden ólomszürkévé vált.
Aztán a légtérben feltűnt egy magas- sovány alak, tántorogva elindult felé,
két kinyújtott markában nyüzsögtek a nyüvek, fogatlan- kerekre nyílt szájából ömlött az a kibírhatatlan bűz.
Hosszú- ápolatlan haja, összetapadva lógott vállaira, homlokát száraz virágkoszorú övezte.
Oldalról, a házak csukott deszkáinak résein kibuggyant egy ragacsos, zöldes láva, végigfolyva a kopott falakon, tócsába gyűlt a kövezeten, majd felemelkedett.
Csupa gnóm figura, alacsony, magas, deformált testű rémlátomás, üres szemgödreikkel felé fordulva hadonásztak esetlen karjaikkal, testük hol megnyúlt, hol gomba alakot vett fel, az egész jelenés, egy szertelenül lobogó lángtengerre emlékeztetett.
Hová igyekszel ember - bőgte a vele szemben álló alak, de már a feje fölül, mert több méter magasra nyúlott, elvékonyodott csápjai vad vonaglásba kezdtek.
Magad elől futsz, vagy menekülsz valami elől, ami elkerülhetetlen?
Miket beszéltél be magadnak megint, amitől így szárnyra kaptál?
Akármerre teszed, az mindenütt ott van! Miért reméled, hogy neked más jár. Te bármi jóban részesülsz, az a sors tévedése. A félelem hajt? Megértelek, de kit érdekel, hogy a milliárdokból egy, mire gondol, mit szeretne, hiszen mire végiggondolod, már nem is vagy!
Ez a hullámzó sokaság mind a voltak, és most először néznek ki olyannak amilyenek belülről
vagytok. Szép látvány- ugye? Te sem nézel ki másképp.
Téged is kifordítalak, had lássa a mindenség, igazi arcodat.
Mert ez, egy életen át, űzött képmutatásaitok ára.
Érezte, fájó lábai eltűnnek, üvegszerűen átlátszóvá válik, és lassan töpörödve szétfolyik a macskaköveken.
Már semmiben sem különbözött, az őt körülálló, örvendező tömegtől.
Kép: Kapolyi György alkotása
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése