Bige Szabolcs: Tonsillitis follicularis

Utolsóként egy tíz év körüli fiúcska jött be a rendelőbe anyukája kíséretében. Jó hangosan köszönve lépett be. Szeretem a hangosan köszönő gyermeket, talán azért, mert én magam gyermekkoromban motyogva köszöntem, amit később mindig bántam.
Torokfájásra panaszkodott. Miután megvizsgáltam és felírtam a gyógyszereit, a lelkére kötöttem a pihenés, az ágynyugalom fontosságát. Ezután a gyermek felém fordult:
- Doktor bácsi tessék nekem megmondani latinul a betegségem nevét! – jött elő egy szokatlan kéréssel. – A doktor bácsi mindig megmondja a betegség latin nevét…
- Ki mondta ezt neked?
- Anyukám.
- Én mondtam! – erősítette meg a fia kijelentését az asszony, aki az ajtó előtt állva várta a vizsgálat eredményét.
- Honnan tudja ezt rólam?
- Ismerem én jól a doktor bácsit! Egy utcában laktunk Váradon a Szigligeti utcában. Csak én még kicsi gyermek voltam, amikor egyszerre eltűnt a szemem elől. Amikor aztán a pedagógia elvégzése után, tíz évvel ezelőtt, ide helyeztek, láttam, hogy a doktor bácsi itt a körorvos. Na, Micike – mondtam magamnak, ha ügyes vagy doktorné lehet belőled! Később megtudtam, hogy felesége, s gyermeke van a doktor bácsinak. Egy percig sem keseregtem, hanem férjhez mentem és nekem is született gyermekem. Ez a fiúka! 
- Tonsillitis follicularis – mondtam ki a diagnózis latin nevét megszakítva az emlékezés áradatát.
- Köszönöm, doktor bácsi! Holnap tessék eljönni hozzánk és megnézni szedem-e a gyógyszert és ülök-e rendesen az ágyban és akkor apának is megmondja, hogy mi a betegségem orvosi nyelven.
- Jó! Délután átmegyek hozzád.
Kifele menet huncut mosollyal az arcán visszafordult
- Ugye, ez nem is igaz, csak a doktor bácsi találja ki ezeket a szavakat?
- Gabikám, gyere már! – kiáltott kintről az anyukája. – És ne beszélj butaságokat.
Másnap ígéretemhez híven elmentem Gabikát meglátogatni. mindent rendben találtam, lement a láza, türelmesen feküdt a paplan alatt, bevette a gyógyszereit és vidáman kacagott, mikor az apukája jelenlétében is elismételtem a betegsége nevét.
Gondoltam revansot veszek a Micike tegnapi történetéért és elmondtam az enyémet.
- Ismertem gyermekkoromban az édesanyját – kezdtem a mondókámat a háziasszonyhoz fordulva -, neki is Mici volt a neve, Mici-néni. Az én édesanyám baráti jóviszonyban volt vele, s ha az utcán összetalálkoztak sokáig elbeszélgettek a járda közepén állva.
- Jól emlékszem Hedvig-nénire! 
- Mondom tovább. Abban az időben egy fehér, svájci fajta kecskét tartottunk. Délutánonként a Kőrös partján legeltettem, az utcánkhoz közel. A folyó, ugye, ott folyt az utcánk végénél. Sokszor a barátommal együtt legeltettük, s közben horgásztunk, fürödtünk.   Egyik délelőtt javában pancsoltunk a vízben, gátat raktunk, lubickoltunk, a kecske pedig ott rágcsálta a fűzfahajtásokat a parton, mikor oda sodródott mellénk egy barna bőrű spielhóznis kislány. Nagy játékba, kezdünk vele. Lespricceltük, víz alá buktattuk, bohóckodtunk, s ő mindenben partner volt. Egyszerre aztán mintha elvágták volna, kiugrott a partra, s elfutott. 
  Csak néztünk utána bambán, nem értettük, mi történt?
- Te! – kiáltotta barátom – Hol a kecske? Hol van Mici? Hova lett?
  Eltűnt. 
  Ameddig mi önfeledten belemerültünk a játékba, valaki – talán a kislány anyja – elhajtotta, ellopta…
  Késő estig kerestük, s bánatosan ballagtunk haza.
- Hol tekeregtetek ilyen későig? – fogadtak otthon – már éppen a rendőrségre akartunk menni, keressenek meg, mi történt veletek?
- Kerestük Micit, a kecskét.
- Minek? Hiszen az már délután hazajött.
Egyik délután utánam jött édesanyám, hívjon haza, leckét írni. A parti sétányon összetalálkozott a barátnőjével és szokásukhoz híven hosszas csevegésbe kezdtek. Én meg a félszemmel a Mici kecskét figyeltem, közben köveket dobáltam a vízbe. Igen, ez okozta a későbbi gubancot – Mici volt a kecskénk neve.
- Jaj!
- Jaj, bizony! Mint minden beszélgetés, ez a most emlegetett is véget ért és a beszélgető barátnők elváltak. Édesanyám szétnézett, merre vagyok, s szólott, induljunk hazafelé. Kimásztam a martoldalon.
- Itt vagyok, ragyogok! – jelentkeztem.
Anyuka intett, hogy induljunk, majd látva, hogy a kecske még mindig a parton parézik, hívta hangos kiáltással.
- Miciii! Miciii!
Barátnője a hangot hallva hirtelen megfordult. Harag villant a szemében, amint megértette a helyzetet.
- Máskor nevezd Hedvignek a kecskédet!
Nagy csönd lett, még a villanydróton csivitelő fecskék is elhallgattak, mintha megállt volna a világ. Én legalább is így éreztem, s azóta sem feledem …

1 parézik - legel (tájszóval)