Talán nem túl különös, hogy az ember többnyire utólag fogja fel: milyen boldog is volt valójában az akár sok aggódással, kínnal, keservvel is telt korábbi időszakokban. Száguldanak a hónapok, évek, és alig jut alkalom, hogy rálássunk a történtek egy-egy szeletének valódi értékére, és pótlólag telítődjünk például boldog érzelmekkel. Ha azonban az emlékezés, bár olykor fájó érzéseket kiváltva, de felvillantja ezeket a pillanatokat, hálásak is vagyunk a sokszor kíméletlennek nevezett sorsnak, hogy megadta mindezt, s hogy hosszabb-rövidebb ideig együtt élhettünk szeretteinkkel.
E könyvben a szerző elsősorban fiatalon elhunyt, rajongásig szeretett leányáról ír, gyakran hozzá beszél szenvedélyesen, keserűségét sem leplező soraiban. Perel a végzettel, noha tudja, a megváltoztathatatlannak nem állhat ellen, semmi nem pótolhatja veszteségét. Nem segít a könnyek árja, a tehetetlenség megroppantó erejét csak fájdalma kiírásával tudhatja valamelyest enyhíteni. Felidézi azokat a momentumokat, találkozásokat, reményeket, vágyakat, amelyek a múlt elevenséget sugárzó, sok esetben örömteli eseményeit hozzák elénk. Az írásokat olvasván mosolygunk, bánkódunk, kesergünk is, s a legkülönfélébb, nehezen megnevezhető érzületek hullámoznak át rajtunk. És elsiratjuk mi is a nagyon tehetséges Zsófit, aki fiatal kora ellenére nagyszerű képességeit bizonyítani tudta.
A filozófus és kiváló esztéta Ancsel Éva írta röviddel halála előtt: „Ha szeretett halottainkra gondolunk, az is átmelegít.” E könyv, írója, M. Fehérvári Judit emlékezése-emlékeztetése révén, harmonizál e megállapítással. Szeretettel ajánlom az olvasók figyelmébe – melegedjenek fel általa ők maguk is.
Tomor Gábor
Nagyon szépen köszönöm, Gábor! :-) Fantasztikus, ahogyan velem együtt emlékezel! Olyan jó, hogy Vagy, nagyon megható ez a néhány mondatod! Szeretem.
VálaszTörlés