Musztrai Anikó: Elbújnék

Elbújnék


Ha szembe jössz velem,
ha elkerülsz, ha mész tovább,
vagy ha mégis megállsz,
elbújni szeretnék előled.
Szemedbe nem nézhetek.
Látom úgyis, mikor tükörbe nézek.
Gyomromat szorítaná a félelem.
Nem mondom el, amit érzek.
Úgyis csak a csend felel.
Néma szavak.
De mást nem is kérek.
Ne halljam hangodat.
Bár az időm lassan halad,
újra kél mindig a pirkadat,
nehezen szalad minden pillanat.
Hosszú az élet, s én félek.
De emléked
itt ragad bennem végleg,
mint mosott ruhában az illat,
mit a padláson felejtettek,
s éjjel ott csüng fent
egy apró, árva csillagon.
Nem vágyom másra már,
csak hogy magányos éjjelen
mikor az álom elkerül,
üldögélj kicsit velem,
és simítsd meg lázas homlokom.
Érintésed békét terem.
Testem a mélybe merül,
lelkem kicsit felderül,
lágyan ring a tengeren,
mi szemedet tükrözi,
egy mívesen vájt csónakon.
A vámot én fizetem,
bármibe kerül.
De ne kísérj tovább, kérlek,
magányos utamon.

Musztrai Anikó