Hát ez tényleg valami olyasmi. Mikor a hátamon megjelentek a szárnykezdemények, azt hittem, valami hülye vicc.Tollasodáskor úgy viszketett, majd megvesztem.
Próbáltam fakanállal, seprűnyéllel vakarózni, de a fal vált be igazán.
Háttal nekifeszültem, és guggoló, majd felegyenesedő mozgással dörgölőztem, míg meg nem könnyebbültem. Az említett előszobafalon, örök mementóként ott éktelenkedik a ledörzsölt festék helye. Elég ronda, de örök emléke a történteknek.
Szerencsémre nem nőttek akkorára szárnyaim, mint egyes szentképeken látni, de ahhoz elég nagyok lettek, hogy ne tudjak tőlük hátonfekve aludni.
Rendszeresen a tükör előtt álltam, félve attól, hogy arcom is megváltozik, de szerencsémre nem mozdult rajta semmi.
Emlékszem, egy keddi napon történt, hogy a már teljesen kitollasodott szárnyaimat próbálgatni kezdtem. Először csak nagy huzatot éreztem a hátam mögött, kellemes volt az augusztusi hőségben, aztán kicsit mintha elemelkedtem volna a padlótól.
Érdekes volt, egészen felvillanyozódtam tőle.
Bár be kell vallanom, az, hogy nem érte talpam a talajt, szorongó és bizonytalan érzést okozott.
Délutánra már úgy belejöttem, hogyha alacsonyan és bizonytalanul is, de kicsit repkedtem a szalonban.
Sikerült levernem az állólámpát, amit még anyámtól örököltem, két hamutartót, és egy porcelánvázát, de hiszem, hogy ez a vandalizmus gyakorlattal megszűnik.
Kimerülten tértem nyugovóra, ezek az izgalmak egészen kikészítettek.
Másnap már hajnalban felébredtem, és kikecmeregve ágyamból azonnal próbálni kezdtem.
Nagy meglepetésemre, úgy ment a repülés, mint egy gyakorlott angyalnak.
Kirepültem a fürdőszobába, majd a konyhába reggelit készíteni. Olajozottan ment minden.
Valami felszabadult boldogságérzésem támadt, dudorászva tettem a dolgomat, minden olyan sokatígérő és reményteli volt, meg sem tudtam az emelkedettségtől szólalni.
Arra természetesen vigyáztam, hogy meg ne lásson senki a házból, azonnal egy rosszindulatú pletyka középpontjává válnék, amire semmi szükségem.
Telefonon rendeltem egy jókora nagykabátot, ha kimegyek a lakásból, szárnyaimat valahogy el kell tüntetnem a kíváncsiskodók elől.
Múltak a hetek, hónapok, úgy repültem, mint egy műrepülő, már el sem tudtam magamat képzelni szárnyak nélkül.
Hetekig vártam, hogy valaki az égiek közül jelentkezik, de nem jött senki. Innen tudom, hogy nem vagyok angyal, csak egy genetikai tévedés, akit nem kötnek sem égi, sem földi szabályok.
Figyelmem ellankadt, ennek köszönhetően kisült, hogy szárnyaim vannak. Volt nagy szenzáció, újságok, filmhíradó, tudós bizottságok, interjúk tömege, de mivel minden csoda három napig tart, ez is lecsendesedett.
A szakértői bizottság nyilvános közleményében leszögezte, a tapasztaltak mit sem bizonyítanak, ez egy nonszensz, mert embernek nem lehetnek szárnyai.
Így napirendre tértek felette, és békén hagytak.
Azóta arany életem van, még nappal is nyugodt szívvel repkedhetek bárhol, ügyet sem vetnek rám, járok- kelek az utcákon, senki nem zaklat.
Mindenki ismeri a szakértői állásfoglalást, embernek nem lehet szárnya, és ami nem lehet, az nincs is.
Kép: Kapolyi György Vangelis című alkotása
Próbáltam fakanállal, seprűnyéllel vakarózni, de a fal vált be igazán.
Háttal nekifeszültem, és guggoló, majd felegyenesedő mozgással dörgölőztem, míg meg nem könnyebbültem. Az említett előszobafalon, örök mementóként ott éktelenkedik a ledörzsölt festék helye. Elég ronda, de örök emléke a történteknek.
Szerencsémre nem nőttek akkorára szárnyaim, mint egyes szentképeken látni, de ahhoz elég nagyok lettek, hogy ne tudjak tőlük hátonfekve aludni.
Rendszeresen a tükör előtt álltam, félve attól, hogy arcom is megváltozik, de szerencsémre nem mozdult rajta semmi.
Emlékszem, egy keddi napon történt, hogy a már teljesen kitollasodott szárnyaimat próbálgatni kezdtem. Először csak nagy huzatot éreztem a hátam mögött, kellemes volt az augusztusi hőségben, aztán kicsit mintha elemelkedtem volna a padlótól.
Érdekes volt, egészen felvillanyozódtam tőle.
Bár be kell vallanom, az, hogy nem érte talpam a talajt, szorongó és bizonytalan érzést okozott.
Délutánra már úgy belejöttem, hogyha alacsonyan és bizonytalanul is, de kicsit repkedtem a szalonban.
Sikerült levernem az állólámpát, amit még anyámtól örököltem, két hamutartót, és egy porcelánvázát, de hiszem, hogy ez a vandalizmus gyakorlattal megszűnik.
Kimerülten tértem nyugovóra, ezek az izgalmak egészen kikészítettek.
Másnap már hajnalban felébredtem, és kikecmeregve ágyamból azonnal próbálni kezdtem.
Nagy meglepetésemre, úgy ment a repülés, mint egy gyakorlott angyalnak.
Kirepültem a fürdőszobába, majd a konyhába reggelit készíteni. Olajozottan ment minden.
Valami felszabadult boldogságérzésem támadt, dudorászva tettem a dolgomat, minden olyan sokatígérő és reményteli volt, meg sem tudtam az emelkedettségtől szólalni.
Arra természetesen vigyáztam, hogy meg ne lásson senki a házból, azonnal egy rosszindulatú pletyka középpontjává válnék, amire semmi szükségem.
Telefonon rendeltem egy jókora nagykabátot, ha kimegyek a lakásból, szárnyaimat valahogy el kell tüntetnem a kíváncsiskodók elől.
Múltak a hetek, hónapok, úgy repültem, mint egy műrepülő, már el sem tudtam magamat képzelni szárnyak nélkül.
Hetekig vártam, hogy valaki az égiek közül jelentkezik, de nem jött senki. Innen tudom, hogy nem vagyok angyal, csak egy genetikai tévedés, akit nem kötnek sem égi, sem földi szabályok.
Figyelmem ellankadt, ennek köszönhetően kisült, hogy szárnyaim vannak. Volt nagy szenzáció, újságok, filmhíradó, tudós bizottságok, interjúk tömege, de mivel minden csoda három napig tart, ez is lecsendesedett.
A szakértői bizottság nyilvános közleményében leszögezte, a tapasztaltak mit sem bizonyítanak, ez egy nonszensz, mert embernek nem lehetnek szárnyai.
Így napirendre tértek felette, és békén hagytak.
Azóta arany életem van, még nappal is nyugodt szívvel repkedhetek bárhol, ügyet sem vetnek rám, járok- kelek az utcákon, senki nem zaklat.
Mindenki ismeri a szakértői állásfoglalást, embernek nem lehet szárnya, és ami nem lehet, az nincs is.
Kép: Kapolyi György Vangelis című alkotása
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése