Olyan vagy,
mint lombját hullató faág,
egymáshoz verődve nagy
erővel sikolt bennem a vágy.
Olyan vagy,
mint fészkét elhagyó madár,
céltalan utadon magadra hagy
a sirató felhőből ár.
Olyan vagy,
mint nem feledhető emlék,
örökké visszatérő agy,
melyben fáj a múlt, ég.
Olyan vagy,
mint véget nem érő álom,
pirkadó hajnalra fagy,
édes zamatát nem találom.
Kedves Sarolta, nagyon kifejezően írtad meg ezt a verset! A magára maradó, múltra gondoló, a régi édes ízekre vágyó ember keservének sorai... (o)
VálaszTörlésSiratom az ifjúságom, minden félbe maradt álmom.
VálaszTörlésNosztalgiám szomorúan szép nekem.