Tomor Gábor: A létezés útvesztői (Egyéniségek egy sorozatban)

Megérné hosszabban elemezni, hogy miért ülnek le naponta leányok, asszonyok tömegesen a televíziók kifogyhatatlan szappanoperái elé. Leülnek, és mozdíthatatlanok, míg csak a záró szignál el nem hangzik. Elveszik ezzel magukat – napi, heti, évi sok órában – hozzátartozóiktól, átadva magukat a más világokban zajló eseményeknek.

Egyik lap olvasói levelének – természetesen férfi – szerzője alaposan le is húzta a – szavaival – „borzalmas” sorozatokat. Az ember (nem véletlenül, ha férfiú) megérti a háborgást, a bírálatban kifejeződő indulatokat, azzal a megjegyzéssel: a szereplőket végül is nem lehet elmarasztalni, a tőlük kívánt feladatnak általában kiválóan megfelelnek.

Mindezek után most mégis egy sorozatról lesz szó. A régebben látott „Ally McBeal”, sokrészes filmmese szerintem ugyanis kirítt a tv-kínálatból. (Nemcsak a közszolgálati csatornát tekintve.) Stílusa van ugyanis, az érdeklődést lekötőek az egyes epizódok, kivétel nélkül egyéniség minden szereplő, s mindannyian a maguk némi furcsaságaival együtt igencsak emberiek. Egy ügyvédi közösség, illetve a hivatalból hozzá kapcsolódó szélesebb kör világát jelenítik meg érdekfeszítően – hangulatosan. Ehhez bizonyára a külön forgalomba került zene nagyban hozzájárult.

Jogos a „gyanúnk”, ha azt gondoljuk, a címszereplő Calista Flockhart a fő titka a vonzerőnek. (Nem véletlenül díjazták az egyik fesztiválon.) Hősnőnk egy nagyszerű ügyvéd érzelem- és fantáziadús figuráját alakítva magával tudja ragadni a többieket, s a nézőket. A fanyalgóknak mondom: igaz, hogy nem hollywoodi szépség, ám életes játéka széppé teszi őt. Társaival rendkívül természetesen adják magukat. Mondhatjuk, az ellenszenvesnek ítélt tulajdonságokat is gyors megbocsátásra késztetően mutatják be. A mégoly közhelyszerű féltékenységi jeleneteket, s a gyakori tapintatlanságok elkövetőit szintén részvéttel figyeljük.

A párkapcsolatok esélyét ábrázolja százféleképpen a filmsorozat, rokonszenves szereplőkkel, akik elfogadják egymást olyannak, amilyenek. (Ezért is írtam fentebb filmmeséről.) Nem is igazán értjük, hogy jó páran miért magányosak, miért csak keresgélik hosszan az igazit.

Igaz, megvan ennek is az oka. Egyrészt, keresni izgalmas dolog. Másrészt, tudhatjuk, az eredetiségre, az átlagtól eltérőre személyes életükben nemigen vevők az emberek. És ha az egyedül maradás bánattal tölt el – vegyük tudomásul, ez is hozzátartozik a létezéshez. Jobb, mintha semmi sem történt volna. Amint az egyik epizódban elhangzott: ha az elmúlt időszakban nem volt olyan örömünk vagy bánatunk, ami miatt sírni kellett volna, azt az évet bizony elvesztegettük…

Emlékszem, véletlenül fedeztem fel, a távkapcsolóval játszva, e kis tévés csodát, melynek szövegírója David E. Kelly volt. Előfordul ilyen szerencsés átkapcsolás.

Képünkön a szereplők