Tóth Sarolta: Apák napja –emlékemben

Vér szerinti apám még születésem előtt meghalt. Anyám hat évig özvegyen ápolta, mert bár akadt több kérője, engem nem vállaltak vele.

Hat éves voltam, amikor anyám későbbi nevelőapámmal megismerkedett. Ő akkor egy kertészetben dolgozott, bár szakképzettsége nem volt, értette a kerti munkát, és még nőtlen volt. Anyám és én cseresznyét vásároltunk nála, és már első találkozásukkor  megszerették egymást. Még azon a nyáron összeházasodtak. Bár nem viseltem a nevét – én akartam így – igazi szerető, gondoskodó apává vált. Egyszerű ember volt, mivel sem szakmája, sem megfelelő iskolai végzettsége nem volt, csak segédmunkásként foglalkoztatták. A világháborúban nem katonáskodott, mert felmentették a szolgálat alól, hadiüzemben dolgozott. A háború után született egy testvérem, az ő vér szerinti lánya, de soha nem éreztem, hogy vele kivételeztek volna, bár  talán elnézőbben bántak vele, mert már idősek voltak, és bíztak benne. Később bebizonyosodott, hogy jobban kellett volna figyelni rá: sok hibát követett el, ami későbbi életére is rossz irányban kihatott.

Apámmal ünnepeken templomba jártunk, út közben sokat beszélgettünk. Nem lehetett észrevenni, hogy műveletlen. Tisztelte az én jó tanulmányi eredményeimet, és mikor jeleztem, hogy egyetemre szeretnék menni, nem ellenezte, noha a családhoz tartozó rokonok igyekeztek lebeszélni. Ő csak annyit mondott: anyagilag nem tudlak támogatni, de elengedlek.  

Ösztöndíjjal, szociális támogatással elvégeztem az egyetemet, és igyekeztem meghálálni korábbi gondoskodó szeretetét. Komfortosítottuk lakásukat, TV készüléket ajándékoztunk nekik. Húgom – sajnos – sok bánatot okozott, míg én távol voltam: könnyelmű életet élt, két gyermeket szült, majd elvált a férjétől, és az iskolát is félben hagyta, csak esti tagozaton szerezte meg az érettségit. Szüleim sokat szomorkodtak miatta. Apám akkor már megszerezte a szakmunkás képzettséget, nehéz fizikai munkát végzett, műkőkészítőként dolgozott. Lábai és szíve nem bírta a terhelést. 69 éves korában, a kórházban az én karomban halt meg. Nagy fájdalmaira soha nem panaszkodott, halála percében szemérmesen a fal felé fordult, szemére hártya borult és nem tudták újra éleszteni. Ma is örök hálával gondolok rá,mert jobb apát elképzelni sem tudtam volna magamnak.