Tomor Gábor: Fővalaki, ha tud rólunk

A baj ritkán jár egyedül. S elvétve kopogtat: ha már jön, csőstül tör az emberre... 

J. úrhoz sem köszöngetve állított be a kórság. Leverte úgy, hogy a kórház intenzív osztályán tért magához legközelebb. A dolog azért nem volt előzménynélküli: J. úr ugyanis többedik alkalommal került ide. Hiába na, ha egyszer a szívének nem parancsolhat az ember.

A helyzet tehát drámai volt, s most mégis jókedvűen emlékezett. Nem egyszerűen azért, mert túl van a legrosszabbon, de azért is, mert volt, ami bennlétét - a helyszínt és a körülményeket tekintve különösképpen - elviselhetővé, ne mondjuk: élvezetessé tette.

– Azt tudnod kell, hogy egy jó ismerősömnek szomszédja a helybeli kórház osztályvezető főorvosa - így J. úr.  (Mivel ezt régebben mondta, lehet, hogy már a főigazgató főorvos jobbkeze, de mindenképpen ilyesféle fontos beosztású ember volt.) Amikor a szomszéd megtudta, hogy a doktor úr kollegiális eszmecserére abba a gyógyintézménybe látogat, ahol én is fekszem, megemlítette a nevemet.

Így esett, hogy az orvostudomány e jeles és figyelmes képviselője, szakmai megbeszélései végeztével nem mulasztotta el az érdeklődést a súlyos állapotban fekvő kolléga felől. Ugyan nem ment be hozzá, tehát kölcsönösen meg sem ismerhették egymást, ez azonban egyáltalán nem tűnt fel az osztályon dolgozóknak. De a kíváncsiskodás elég volt ahhoz, hogy a kollégára a sorstársainál is nagyobb figyelmet fordítsanak.

– Mint utólag rájöttem: ezen a véletlenen múlott, hogy többé egy pillanatra sem hagytak magamra. S bárhogy erőlködtem, egy fillért sem fogadott el tőlem senki... Pedig, ha sejtették volna, hogy nem is ismer, aki felőlem tudakozódik, akiről viszont ők pontosan tudták, milyen rangos pozícióban van...

Derül, mulat az emléken J. úr, majd összegez, közli e leíráshoz a "végkifejletet":

– Így lettem én egyszer nagyon-nagy ember…

A kép El-Hassan Róza munkája, cím: Glóbuszok (2)