Zúzmarát, s ködöt hint a téli hajnal
Bús, szürke felhő ül fáradt lelkemen.
Feketén sötétlik az ég alja,
Néma Hold könnyét nem látja senki sem.
Bíbor álmok szóródnak szerte-szét
S bíborra festi az eget a képzelet
De röpke pillanat! S égi tünemény
Elillan, ahogy napsugár ébredez.
Sercen a jég halkan, eltörik a csend.
Valahol éppen mondanak egy misét.
Hallgatja, hallgatja az Úr odafent,
S bánat-fellegét hópelyhekként hinti szét.
Beterítik a lábnyomokat és sarat.
A fehérre festett múlt sötétjén
Jéggé dermedt lelkemen a hajnal
Búcsúnótát húz törött hegedűjén.
Szomorúan szép!
VálaszTörlés