Nem értettem kisgyerekként, hogy miért sír azon a karácsonyon annyira az édesanyám. Hiszen nagyon vártuk a Jézuskát, aki szép ajándékokat hoz, az angyalkákat, akik feldíszítik nekünk olyan szépre a karácsonyfát. Még a hajukból is itt hagynak nekünk egy áttetsző darabot, hiszen csakis attól kerülhet angyalhaj a mi karácsonyfánkra.
Nem értettem, miért sír az édesanyám. Hiszen együtt vagyunk mindannyian. Szüleim, testvérem, és a nagyanyám. Még a nagynénimék is eljöttek, akiket én nagyon szerettem, mert mindig viccelődtek velem.
Gyönyörű hajas babát és sok mesekönyvet hozott nekem a szenteste. Nagyanyám ölébe telepedve hallgattam, a Magyar népmesék gyöngyszemeit. Néha lopva rá tekintettem, és kissé aggodalommal töltött el, hogy mennyire lefogyott. Menni sem tud már egyedül. Átsuhant a fejemen, talán ez okozza körülöttem a felnőttek szomorúságát, aztán elhessegettem magamtól a gondolatot. Hiszen itt van, velünk van, és mesél nekem.
Benne voltam ezekben a mesékben. Megszűnt a világ, csak nagyanyám szeretett hangja létezett, és királyfiak, szegény legények győzelmet arató küzdelmei. Ezek a mesék úgy kísérték végig az életemet, mint a bennük szereplő szegény legényeket a gondjaik. A boldogságot hozó küzdelmes győzelmek természetesek voltak számomra, talán kicsit szerepet is játszottak abban, hogy a későbbiek során, már felnőtté válva is mindig hittem abban, hogy sikerülni fog a kudarcokat, a nehézségeket széppé, harmóniává, győzelemmé alakítani. Hiszen megérdemeljük! És hittem az igazságban, hittem az emberek jóságában. Azt hiszem, ma is hiszek. Talán mindig jó emberekkel hozott össze a sors, talán mindig szerencsém volt ebben.
Nagyanyám szeretetteljes hangja betöltötte a szobát, betöltötte a szentestét. Együtt duruzsolt az öreg cserépkályhánkkal, mely előtt kényelmes fotelban ülve mamám ölében, gyakran a forró cserepekhez nyomtam a kezem, és éreztem, ahogy átjárja a meleg az egész testemet. Csodálatos királyfiak, királykisasszonyok jöttek, mentek előttem, és összeölelkeztek nagyanyám bársony- hangjával.
Angyalszárnyon érkezett a szent karácsony. S az ünnepek után az angyalok magukkal vitték nagyanyámat is…
Gyakran, ha felnézek az égre és olyan tisztán ragyognak a csillagok, hallom, ahogy nagyanyám hangján mesélnek.
Közeleg a Megváltó születése.
Vajon, kinek, mit hoz? Elhozza a békét, szeretetet és reményt, melyben olyan gazdagok még a gyermekszívek? Vajon, mit hoz annak a sok szegénynek, kik nem egy mese főhősei, hanem közöttünk élnek? Mit tud adni annak, kinek az utcán van az otthona, s a csillagos ég a takarója? Egyszer ők is reménységek voltak. Az édesanyjuk reménységei.
Várjuk Krisztus születését. A megfagyott remények felengednek a dermedt ágakon, s új lánggal lobognak a szívünkben. Angyalszárnyakon közeleg a szent ünnep, s krisztusi szeretet ragyog az adventi gyertyák fényében. Mi mesélünk, hallgatjuk a mesét, s hiszünk benne. Mert olyan jó hinni abban, ami szép! Olyan jó egymást kicsit tündérnek látni, s bízni abban, hogy minket is annak látnak! Angyalok szaván szólnak az édesanyák, angyalok sóhaja száll a decemberi télben. Angyalok szárnyán suhan az idő, s a jégcsapokban ott rejtőzik a tél elmúlása, s az újjászületés. S elmúlik lassan a „csendes éj”.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése