Hirtelen megsárgult hullongó falevél
szárnyak nélkül szárnyra kél.
Szívemben szomorúság él,
jó volna gyermeknek lenni még.
Simogatnátok arcom, súgva: ne félj.
Helyette emlék éled lelkemben,
utolsó estén mikor láttalak
gyenge kiskezed úgy rebbent,
mint remegő, fáradt kismadár.
Két tenyerem közé fogtam,
nem mozdult, pihegett csak csodára várt.
Arcodon lázrózsa pírja nyílott.
Nehezen indult lábam, menni kellett.
Ajtóban álltam hosszan, nehéz volt az út.
Lassú könnyem hidegen arcomon elindult.
Éjszaka csendjét telefon
sikoltása törte fel: álmomból
riadva nem értettem.
Szólt a hang: kórházból a nővér vagyok.
Elment, meghalt, a reggelt már érte meg.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése